Talán mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki az átlagosnál gyakrabban döntésképtelen. Az illető általában nem tud egyenes válaszokat adni az élet legegyszerűbb kérdéseire sem, ilyenkor jön a "nem tudom", a "talán", ráadásul a "meglátjuk", az IWIW-adatlapja alapján: "abban hiszek, hogy az idő mindent megold". Ilyen fatökű lepkevadászokra azért nem szívesen bízzuk életünk fontos döntéseit. Néha persze kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, pláne, ha valami összetett és bonyolult üggyel állunk szemben. Normál esetben azonban ez az állapot nem tart sokáig, mert sarkunkra állunk, nem tökölünk tovább, hanem  egy idő után tudunk mondani egy igent vagy egy nemet.

A meghatározó véleményformálók rendszeres hivatkozási alapja az Európai Unió, az "uniós standardok". Általában az az alapzönge, hogy vannak "ők" - mármint a fejlett, progresszív uniós tagállamok - és "mi", a haladásexpresszről lemaradt vidéki suttyók. Európa redneckjei. Ez volt a séma az új választójogi szabályok, pontosabban a leveles szavazás és annak biztonságossága kapcsán is: meg lett mondva, hogy nálunk itten visszaélések lesznek, mert a magyar szabályok mindenféle sumákságra adnak lehetőséget. Aztán a héten kijött egy elemzés, amiből meglepő módon az tűnik ki: a külhoniak leveles szavazását más országban sem tudták sokkal ügyesebben megoldani.

Alanyi jogon járó jövedelem – ez lehet a legújabb baloldali mítosz Európában, amit a hazai elvtársak is igyekeznek átvenni a 13. havi mindenek után. A kérdés az, hogy miért tartsa el a társadalom kis szelete a többieket? Vigyázat, szélsőségesen konzervatív nézetek következnek!

Ha politikai szerepre vágysz, legyen meg az egy mondatod arról, miért csinálod és miben hiszel.

Ilyenkor kell ideírni a közhelyeket, hogy az oktatás átalakulóban van, meg hogy sok a bizonytalanság a rendszerben. Pedagógusok nem tudják mennyit fognak keresni, lesz-e túlórapénzt vagy nem lesz, lesznek-e tankönyvek vagy sem, stb. Ezek a kérdések legitimek, pedig csak a felszínt kapargatják - kiváló oktatáspolitikai "szakértők" elmondhatnák miért. De szemmel láthatólag ez nem érdekel túl sok embert, biztosan nem Szarvas Koppány Bendegúzt és kis társaságát, az Ifjú Demokratákat és a Hahát.

Gerendai Károly a fiatalok kivándorlására keni a Sziget hanyatlását, ahelyett, hogy elfogadná a minden más esetben imádott piac törvényeit (ha romlik a minőség és nagyobb a konkurencia, kevesebb a látogató). A másnaposságból felébredt fesztiválpunkokkal együtt sajnálkozunk azon, hogy nem volt komoly hatása a százmilliós nagyságrendű állami támogatásnak.

Magyarország szégyene, hogy a cigánygyilkosságok ügyében sokkal több homályos pont maradt, mint ami világossá vált az eljárás során.

Volt-e német gazdasági csoda a második világháború után? Sokak számára talán már maga a kérdésfeltevés is szentségtörés, de miután az egyik német közszolgálati tévé (das Erste) egy héttel ezelőtt egy a témával foglalkozó, háromnegyed órás dokumentumfilmet vetített, érdemes röviden összefoglalni a rendező, Christoph Weber által egybegyűjtött tapasztalatokat. Bár  a filmnek kétségtelenül jellemzője a szenzációhajhászás és a tabudöntögetés, a gazdasági csoda megtörténtét nem cáfolja, viszont a sokat emlegetett újjáépítés árnyaltabb, realistább fénytörésbe kerül. Megtudjuk például, hogy a görögök és más európai államok a részükre megítélt német jóvátétel jó részét elengedték, így napjaink görögországi történéseit is átértékelhetjük.

Pénteken útjára indult a magyar labdarúgó bajnokság a Pápa és a Puskás Akadémia összecsapásával. Tudom, sokan szájhúzva várták ezt az eseményt vagy éppen nem is törődnek már vele. Mit is mondhatnék: joggal, s az eddigi nemzetközi kupa szereplés sem segített a helyzeten. Ugyanakkor sokunk szíve még mindig húz a régi nagy klubokhoz, apáink, nagyapáink kedvenceihez vagy éppen a helyi csapathoz lokálpatrióta felbuzdulásból. Jómagam is várom, hogy véget érjen az uborkaszezon, s nagy bajnokságok beindulása előtt újra szoríthassak kedvenc csapatomnak. A sok esélylatolgató írás után nézzük is meg, mik lehetnek az idei szezon legérdekesebb kérdései. 

Jól emlékszem azokra a napokra. Jugoszlávia elpicsázott minket 7:1-re a pótselejtezőn, a Nemzeti Sport pedig azt írta címlapján: Ennél nincs lejjebb. A magyar klubcsapatok az elmúlt pár hétben bebizonyították, hogy igenis van.  A vereségeket még csak-csak meg lehetne emészteni, de a győzni akarás hiánya elfogadhatatlan, kikérjük magunknak.