Jól emlékszem azokra a napokra. Jugoszlávia elpicsázott minket 7:1-re a pótselejtezőn, a Nemzeti Sport pedig azt írta címlapján: Ennél nincs lejjebb. A magyar klubcsapatok az elmúlt pár hétben bebizonyították, hogy igenis van. A vereségeket még csak-csak meg lehetne emészteni, de a győzni akarás hiánya elfogadhatatlan, kikérjük magunknak.
Nem illik a döglött lovat rugdosni, de valami tényleg elkúródott, vagy elkúródva maradt a magyar fociban. A Videoton, a Győr, a Honvéd és a Debrecen sírásra ingerlő lebőgése a nemzetközi kupák elő-bemelegítő-alselejtezőjében azt is egyértelműsíti: igenis le lehet élni egy életet úgy, hogy nincs benne jó magyar foci.
Pocsék dolog az, hogy a példátlan lebőgés-sorozat pont akkor ütött be, amikor a sportág dolgai, ha csak egy verébfaszányit is, de a rendezettség irányába indultak el. Lehet ironizálni és lélegeztető gépben számolgatni, de az eredményes labdarúgáshoz normális infrastruktúrán (gazmentes stadionok), rendezett utánpótlásképző rendszeren (akadémiák), átláthatóbb finanszírozáson (TAO-program) és külföldi edzők bevonásán keresztül vezet az út. A pályán elért eredmények most azok kezébe adtak bivalyerős érveket, akik szerint mindezekre egyáltalán nincs szükség. Egyébként is, miért flangál új sportmerdzsóval a mihaszna csatár?
Most, hogy a legjobbnak tartott magyar csapatokon rajtaragadt a szopóálarc, az MLSZ-vezérkarnak ideje lenne lemondania. Nem is igazán a viszonylag frissen igazolt Csányi Sándornak, hanem annak a tucatnyi szakembernek/befektetőnek hazudott megélhetési szélhámosnak, akik évtizedek óta degeszre hízzák magukat a magyar focin, mindenféle felmutatott eredmény nélkül. És igen, az eltakarodás követelménye a „szakkomentátorokra” is vastagon vonatkozik.
Addig elmorzsolunk egy zacskó szotyit és nagyon várjuk a román-magyart. Hátha.
