Az írástudók árulása vagy a politikai korrektség bástyáinak leomlása? Feltűnési viszketegségben szenvedő bölcsészek vagy a nép érdekét felismerő hazafiak? Mivel magyarázható a francia értelmiségiek pálfordulása?
A Libération szeptemberben nemcsak Magyarországba szállt bele páros lábbal, hanem a baloldaliként számon tartott híres francia filozófusba, Michel Onfraybe is. Az ateista-anarchista Onfray több mint 50 kötet szerzője, és eddigi pályafutása során tenyerén hordozta a balos média. A Libération szerint a filozófusnak az volt a bűne, hogy megnyilatkozásaival állítólag a Nemzeti Front szekerét tolta. A szélsőbalos lap akcióját nagy felháborodás fogadta a francia értelmiség körében gyakorlatilag pártállástól függetlenül, és arról kezdődött közéleti vita, hogy lehet-e még szabadon gondolkodni és vitatkozni Franciaországban anélkül, hogy megbélyegeznék a felszólalókat. Az eset egyébként úgy kezdődött, hogy a baller miniszterelnök, Manuel Valls beszólt Onfraynek, erre válaszul megkapta a hülye jelzőt a filozófustól.
Onfray messze nem az első olyan szereplő, akit a Szocialista Párthoz közelálló médiatermékek megpróbálnak szélsőségesnek és Le Pen-bérencnek beállítani. Ide sorolható Alain Finkielkraut – korábbi radikális baloldali író –, aki a köztársaság hagyományos értékeit féltve a francia identitás kérdésével kezdett el foglalkozni. Boldogtalan identitás című könyvében Finkielkraut kimondta, hogy a multikulturalizmus semmi jót nem hoz Franciaországnak és Európának, a párhuzamos társadalmak között pedig egyre nő a távolság.
Finkielkraut, az értelmiségi
A sort lehet folytatni Régis Debray-vel, aki Che Guevara követője volt, később pedig a szocialista Mitterrand tanácsadója lett. De itt van például Michel Houellebecq is. Szinte mindenki hallott már új könyvéről, a Behódolásról. A könyv gyakorlatilag egy vádirat a liberális Európa ellen, „amely kiüresítette hagyományait, elveszítette hitét, leszámolt a hagyományos családdal mint a jövő zálogával, nagy individualizmusában lemondott a gyermekáldás örömeiről, így demográfiai értelemben szépen megásta a maga sírját.”
Mindemellett úgy tűnik, a radikális baloldali értelmiség globlaizációkritikus és euróellenes része egyre inkább felfedezi magának a Nemzeti Frontot, mely így beszivárog a – masszívan balos közegnek számító – francia egyetemi szférába is. Példaként említhető Jacques Sapir, a franciák Bogár Lászlója. Az akadémiai térhódítást mutatja az a szeptemberi hír is, melyre Franciaországban sokan felkapták a fejüket: az ország elit egyetemén, a Sciences Po-n is létrejöhetett a Nemzeti Frontot támogató hallgatói csoport, miután megszerezték a szükséges 120 szavazatot. Ez illeszkedik Marine Le Pen stratégiájába, melynek fontos eleme, hogy az értelmiség körében is egyre nagyobb bázisuk legyen.
Úgy tűnik, a folyamatosan erősödő Nemzeti Front most, a migrációs válság idején véglegesen legitimizálni tudja magát a francia politikában és a társadalmi elitben is. A véleményklíma megváltozásának hatását már decemberben lemérhetik a francia pártok, ekkor lesznek ugyanis a regionális választások. És nagyon úgy tűnik, hogy Marine Le Pennek és 25 éves unokahúgának, Marionnak is esélye van a saját kerületükben. Marion egy délkeleti régióban míg Marine valószínűleg – a Csalagútról és a zavargó menekültekről elhíresült – Calais-nál „száll ringbe” a győzelemért.
Marion Maréchal-Le Pen és Marine Le Pen
