Jól emlékszem, amikor 1992-ben először hallottam Freddie Mercury és Montserrat Caballé Barcelona című számát. Monumentális, ünnepélyes dal, amely a mai napig meghatározza első olimpiai élményemet. Emlékszem Egerszegi Krisztinára és Darnyi Tamásra is, meg arra, hogy mennyire lekötött az olimpia már kisgyerekként is.
A budapesti olimpia az az ügy, amely a 21. század elején racionális és értékalapú célt állít elénk. Keretrendszert ad az amúgy is szükséges hatalmas infrastrukturális fejlesztéseknek, amelyek eredménye számunkra csak gazdasági fejlődés lehet. Értékalapú, mert a teljesítmény, építő erő és győzelem kultúrájáról szól, és nem a lemondás, kishitűség vagy elkerülés zsákutcájáról.
Hosszan tudnám sorolni a racionális érveket az olimpia mellett, és sorra cáfolni az ellenzők érveit, de a népszavazás kapcsán van, ami még ennél is érdekesebb. Ez pedig az, hogy hogyan lehetséges, hogy egy fiatalokból álló friss politikai szerveződés első adandó alkalommal egy pusztítóan lehangoló, lelkesíteni képtelen, destruktív ügyet tűzzön zászlajára.
Hogyan lehetséges, hogy az hozzon össze egy maréknyi fiatalt, hogy első adandó alkalommal egy technikailag, politikailag és erkölcsileg is vesztes politikai terméket alkossanak?
Technikailag ugyanis lehetetlen elérni a kijelölt célt. Hiába az óriási médiavisszhang, nem hogy egy sikeres népszavazást, de még egy aláírásgyűjtést sem fognak tudni sikeresen véghezvinni az érintettek. Nem lesz sem erő, sem idő ahhoz, hogy ezt kivitelezzék, még ha most azt is állítják, hogy három nap alatt harmincötezer aláírás gyűlt össze. Majd meglátjuk a leadásnál. Persze ennek kapcsán lehet majd diktatúrázni: azért nem sikerült, mert Orbán és Mészáros Lőrinc - ez ilyenkor mindig beválik. Ahelyett hogy belátnák, kevés a Momentum, mint szervezet és mint cél is.
Mert mégis hogyan gondolják, hogy egy eleve vesztes kampányra alapozzák a politikai pályájukat, amelyet úgy alkottak meg, hogy ha Budapest nem nyeri el az olimpia rendezésének jogát, a mozgalom megbukik, és a politikai csata még akkor sem hozható döntetlenre. Ilyen hozzáállással Magyarországon nem lehet politikát csinálni. De legfőképpen azért nem, mert ők azok, akik képtelenek előremutató, pozitív célt felmutatni az erre kiéhezett választóknak.
Ami viszont részünkről - azok részéről, akik hiszik, hogy igenis el kell vállalni nehéznek tűnő feladatokat az életben és nem elkerülni őket - megbocsáthatatlan abban, amit ezek a fiatalok csinálnak, az az, hogy megpróbálják az ország törekvő, vállalkozó részének elvenni azon álmát, hogy végre visszavezessék Magyarországot oda, ahova mindig is tartozott. Hogy 1995 után újra el akartnak venni tőlünk egy hatalmas élményt. Persze többségüknek fogalma sincs, mi lett volna 1995-ben Budapesten, ahogy most sincs arról, hogy min ügyködnek. 2024-ben, vagy '28-ban ők lesznek azok, akik tavaly az EB alatt csendben maradtak és nem tudtak örülni a magyar válogatott sikereinek.
Visszatérve a címre: valóban azt gondolom, hogy jelen esetben Barcelona Budapest. Egy közepes, kevéssé ismert városnak hozhat igazán nagy sikert az olimpia ma. Kisebb városok képtelenek megrendezni, és indokolatlan fejlesztéseket igényelnének esetükben a játékok, nagyobb városoknak és országoknak pedig egyáltalán nem rejt olyan lehetőséget, mint számunkra.
Budapest a mai napig a kevéssé ismert, nem az elsődleges úti célok sorában áll, ugyanakkor minden kutatás szerint alkalmas az ezen körből való kilépésre.
Barcelonának is csak így sikerült a globális kultúra meghatározó részévé, pesti gimnazista és egyetemista tömegek, az európai és globális befogadás fellegvárává válnia. Óriási eredmény ez egy Budapest méretű várostól, és teljesen belátható cél a részünkről is. Az Agenda 2020, Budapest európai átlag feletti stabilitása, a kormány és az ország javuló politikai kapcsolatainak metszetében sokkal inkább látom Budapest momentumának a következő időszakot.