Az Egyesült Államokban az idei elnökválasztáson a korábbiakhoz képest sokkal világosabb választás előtt áll az amerikai polgár. A két tökéletlen jelölt elutasítottsága minden eddigi rekordot megdöntött, így személyük alapján nehéz dönteni. Politikájuk viszont minden lényeges pontban ellentétes a másikéval, és ugyan a tényleges kormányzás már kevésbé lesz szélsőséges mint a kampány alatt hangoztatott álláspontok, a választás most arról szól, hogy az USA folytassa-e az eddigi utat vagy ideje irányt váltani.
Nehéz hiteles és mindenre kiterjedő összehasonlításba fogni, hiszen a kampány páratlan mértékben volt vulgáris és lejárató, ahol a felek kölcsönösen elővették a másik közel 50-50 éves aktív éveinek vállalhatatlan (vagy annak beállított) elemeit. A kampány összetevői és vádjai: szexizmus, rasszizmus, nemi erőszak, milliárdos adójóváírás, az USA külpolitikájának a kiárusítása, wikileaks-es szivárogtatások, minősített állami anyagok gondatlan kezelése és megsemmisítése, hamis tanúzás, az igazságszolgáltatás befolyásolása, kampányfinanszírozási szabályok megsértése, erőszak szítása a másik kampányeseményein, beépített újságírók, pedofil-botrány.
Ugyan a smacizós Tic-tac-os tanácsokra még emlékszünk, de hol van már a kéz- és farokméret vita, a transzexuálisok WC-jének a kérdése, Trump narancssárga szolizott mosolya, a karaktergyilkos becenevek (Little Marco, Robot-Rubio, Low energy Jeb, Lyin’ Ted, Crooked Hillary), az ütős, 160 karakteres támadások a Twitteren. Az idei kampány több szezonra való ötletet biztosít a harmadik évadra ellapposodott Kártyavár c. amerikai sorozathoz.
Nade vegyük számba a két jelöltet, és vélhető politikájukat, majd azok hatását Magyarországra és Európára.
Hillary Rodham Clinton megkérdőjelezhetetlenül maga az „establishment”, az amerikai intézményrendszer, megítélését duplán terheli az „elmúltnyócév” (férje elnöksége, majd az Obama alatt betöltött külügyminiszteri szerep). Nem szocialista, mint pártbéli legnagyobb riválisa, Bernie Sanders. Nem liberális, hiszen álláspontjait nem értékek vagy a liberális értékellenesség jegyében alakítja, hanem (legalábbis a rossznyelvek és a wikileaks szerint) a Clinton Alapítványnál felbukkanó lobbisták és bőkezű adományozók szerint kanyarintja a külpolitikai prioritásokat és politikai álláspontját. Még a melegházasságot is a társadalmi elvárásoknak megfelelően ellenezte vagy támogatta. A demokraták előválasztási kampánya alatt a fiatalokat és a leszakadó középosztályt a nála idősebb, gyakran torzon-borz megjelenésű Bernie Sanders tudta megszólítani, és támogatói még az utolsó napokban is Hillary kampánygyűlésén a pódiumon trollkodtak Hillary ellen buzdítva. Egy-két kivétellel Hillary Clinton mögé sorakozott fel az amerikai sajtó és a milliárdos mágnások egésze, a szilikon-völgy nagyágyúi (Google, Facebook, Twitter, Yahoo, stb.) a hollywoodi celebek nagy többsége, sőt még jelenlegi és korábbi republikánus politikusok és elnökök is. Gyakorlatilag azok, akiknek eddig is jól ment, függetlenül attól, hogy ki székelt a Fehér Házban. Clintonné védjegyének részét alkotják a szabadkereskedelmi megállapodások (TPP, TTIP, NAFTA), a szabad bevándorlás, a demokrácia export az iszlám-világba és Kelet-Európába, az illegális bevándorlók legalizálása, a melegjogok és az abortuszhoz való jog bővítése, az Oroszország-ellenes fellépés erősítése, a fegyvertartás korlátozása. A két elnökjelölt közül ő az, aki személye köré építi kampányát: azért szavazzanak rá az amerikaiak, mert nő, mert több évtizedes politikai tapasztalata van, mert jártas a külpolitikában, mert kiáll a kisebbségekért, mert fenntartaná az Obamacare-t (Obama által felállított amolyan állami egészségbiztosítási rendszer).
A másik oldalon van Donald J. Trump, amerikai milliárdos, akiről egyébként joggal lehetne feltételezni, hogy maga is az „establishment” része, hiszen pénzével az elit része, még a Clinton házaspárnak is fizetett évekkel ezelőtt, hogy eljöjjenek (akkori esküvőjére). Trump ingatlanbefektetésekből gyarapította vagyonát, és számos más vállalkozásba is belefogott a kaszinózástól, a szépségversenyeken át az NFL-lel konkuráló amerikai futballszövetségig. Sokszor bukott, de összességében mégis egy sikeres és gyarapodó vállalkozó, aki előszeretettel henceg vagyonával, nevét és vezetői rátermettségét saját „akadémiáján”, könyvén és a maga által vezetett valóságshown keresztül is reklámozza. Playboyként, rivaldafényt keresve él fiatal kora óta, szlovén szépségkirálynő feleségéből lehet First Lady, aki Trump szexista megjegyzéseit felelevenítő lejáratókampánykor megvédte férjét (ahogy korábban Hillary is megvédte elnök férjét a 90-es évek szexbotrányai után). Lúzernek, vesztesnek, hazugnak nevezte pártbéli vetélytársait, a róla negatív cikket író újságírókat, a róla negatívan nyilatkozó celebeket – vagy nők esetén egyszerűen lerondázta őket. Láthatóan nem bírja a kritikát, ha megkérdőjelezik a vagyonát vagy sikereit. Közéleti tapasztalatlanságával szemben üzleti sikereit emlegeti, munkahelyteremtésről beszél. Kampányát néhány ügy köré építette: az amerikai vezetés lúzerekből áll (beleértve a korábbi republikánus kormányzatokat), akik nem tudnak tárgyalni, rossz szabadkereskedelmi megállapodásokat kötnek, aminek következtében az amerikai cégek Ázsiába és Mexikóba viszik a munkahelyeket, a kormány nem tesz semmit az illegálisan beözönlő mexikói és dél-amerikai bevándorlókkal szemben sem, akik szintén a jogszerűen foglalkoztatott amerikaiaktól veszik el a munkát. Felrója továbbá a sikertelen afganisztáni és iraki szerepvállalásokat, a szíriai helyzetet, ami lehetőséget teremtett az ISIS megjelenésének, és a líbiai forradalom félrekezelését, ahol amerikai diplomaták is meghaltak Clinton külügyminisztersége idején. A végjátékban pedig következetesen a sajtó és a választási rendszer ellen fordult, részlehajlással és hazugsággal, valamint Clinton botrányainak elhallgatásával vádolta a sajtót, valamint a választási rendszer csalásra teret engedő szabályozások (és azokkal visszaélő demokrata tanácsadók) miatt ostorozta a rendszert. Kiáll a jelenlegi megengedő fegyvertartási szabályok mellett, és az abortusz ellen foglal állást.
Magyar szempontból a legtöbb politikai álláspont csak közvetetten érinti hazánkat. A családtámogatás versus genderpolitika alapvetően belügy, de az amerikai liberális lobbi civilszervezetek jelenléte révén kihat Európára és hazánkra is. Ugyan Soros és más pénzemberek ilyen irányú tevékenysége nem szűnne meg egy Trump elnökség esetén sem, de erőforrásaik nagyobb részét kellene az USA-ra fordítaniuk, és az amerikai kormányzati támogatás is meggyengülne.
A szabadkereskedelem Európában is vezető téma. A CETA és a TTIP bizonytalan lábakon áll, előbbit csak erőteljes nyomásgyakorlás révén sikerült aláíratni Belgiummal, de az életbelépés még így is erősen kérdéses, és a populistának kikiáltott pártok mellett az ellenzők zömét mégiscsak a balközép pártok és a zöldek adják. A TTIP-tárgyalások lezárására amerikai oldalról Obama már nem vállalkozott, de Hillary bizonyára a megállapodás mellett kötelezné el magát, míg Trump győzelme esetén megszakadnának vagy nagyon elhúzódnának a tárgyalások.
Az új elnök külpolitikája fogja leginkább érinteni hazánkat és az EU-t. Clintontól az oroszokkal fennálló feszültség fokozása, míg Trumptól annak mérséklése várható. Utóbbi nyilván teret engedne azon tagországok álláspontjának, amelyek az orosz-szankciók feloldásában érdekeltek (olaszok, németek, franciák, szlovákok és mi magunk is). Ez a viszony befolyásolni fogja az ukrajnai és szíriai helyzetet is, illetve a migrációs válságot. Ha az új ukrajnai status quo-t elfogadja az USA, az pánikot válthat ki a baltiaknál és a lengyeleknél, ami repedéseket okozhat a NATO-ban is. Ezzel ellentétben az oroszokra helyezett nyomás növelése további proxi-konfliktusokhoz vagy rosszabb esetben további európai fegyveres összetűzésekhez vezethet. Trump békülékenysége az oroszokkal nem jelent biztos békülést. 2008-ban Obama is ilyen reményekkel kezdte elnökségét, ami viszont teljes kudarcba fulladt, ahogy több szíriai rendezési terv is.
Trump következetesen kemény fellépést ígért az ISIS ellen. Ennek kivitelezése szintén függ az oroszok jelenlététől a térségben, azonban az ISIS és más terrorszervezetek megfékezése Szíriában és Afrikában csökkentheti az Európába irányuló népvándorlást.
Trump összességében a mostanihoz képest kisebb nemzetközi szerepvállalásról beszél az USA részéről, és a diplomáciai kapcsolatokban az általa jobban ismert üzleti szemlélet, mondhatnánk akár úgy is, hogy a „reálpolitika” dominálna. A NATO és az USA ázsiai szövetségesei kapcsán, ahogy a szabadkereskedelmi megállapodások kapcsán is a költségminimalizálás kerülhet előtérbe. A republikánus jelölt többször beszélt arról, hogy a szövetségeknek nagyobb anyagi terhet kell vállalniuk védelmük érdekében, mert az USA nem fogja megvédeni azokat, akik nem tesznek saját védelmük érdekében.
A fenti gondolat nagyobb változást hozhat Európának mint gondolnánk. Európa ugyan nincs abban a helyzetben, hogy érdemben növelje védelmi kiadásait, de amennyiben mégis erre kényszerülne, az középtávon megnyitná az utat az EU nagyobb nemzetközi szerepvállalása előtt, és erre politikailag az USA is teret engedne.
Európából beleszólásunk nincs az elnökválasztás kimenetelére, és a két jelölt személye elszívta a szakpolitikai számítgatások elől a figyelmet, de a következő elnök külpolitikája és kereskedelempolitikája érdekes kapukat nyithat vagy zárhat Európa és hazánk előtt is.
