Legfontosabb döntéseink meghozatalakor mindannyian végiggondoljuk, mik a várható következmények. Mire számíthatunk „A” esetben, mit várhatunk a „B” variációtól. Ideális esetben egyik eshetőség mellett csupa pozitívum, másik verzió mellett pedig csak negatív következmények vannak felsorolva. Ilyen esetben ez a teoretikus döntés könnyű. Persze a képlet ritkán ilyen tiszta: mérlegelnünk kell, melyik verzió éri meg jobban. Azonban ha egy döntés következtében elvész a további döntések meghozásának lehetősége, nem lehet kérdés, ezt az árat nem lehet vállalni.
„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”
(Kossuth Lajos: Cassandra-levél, 1867)
A magyar történelem során számos ilyen sorsdöntő kérdést kellett meghoznunk. Ezek közül némelyeket az utókor igazolt, van néhány viszont, amely később mégsem bizonyult helyesnek. Mindig az volt a tét, mennyire mozgunk az adott pillanatban kényszerpályán, illetve a szóban forgó döntés bővíti, vagy leszűkíti saját mozgásterünket.
A mozgástér szűkülése a gyakorlatban szinte mindig a nemzeti szuverenitás korlátozását, vagy éppen elvesztését jelentette. Vannak esetek, amikor még ez sem igaz teljesen, és bár növekedett Magyarország mozgástere – valamit valamiért alapon –, más területeken veszítettünk az önrendelkezés képességéből. Ezek azok a döntéshelyzetek, amelyeknél nem vonható meg egyértelmű mérleg.
Ilyen döntéshelyzet volt a kiegyezés is. Mert elvitathatatlan, hogy az 1867-es kiegyezést követően Magyarország modernkori történetének egyik legvirágzóbb szakaszát élte. A kultúra, a gazdaság, a társadalmi felzárkóztatás területén olyan eredmények születtek, amelyek azóta is referenciapontként lebegnek a mindenkori utódok felett. Gondoljunk csak a budapesti millenniumi fejlesztésekre. Ami szeretnivaló van ma Budapesten, az mind akkor épült. Ebből az aspektusból a korszak egyértelmű mozgástérbővülésnek tekinthető.
De ára is volt ennek a felvirágzásnak. A hazai kultúra és gazdasági teljesítmény virágzása annak árán volt elérhető, hogy a jól ismert „hadügy, külügy és pénzügy” hármasság tekintetében Magyarország lemondott az önrendelkezésről. Ennek veszélyeire figyelmezteti a mottóban megjelölt Kossuth Lajos is régi barátját, Deák Ferencet, a kiegyezés kivitelezőjét. Látva a XX. század elejének magyar történelmét könnyen megérthetjük, mire gondolhatott Kossuth. A hadügy, a pénzügy és a külügyek ugyanis olyan stratégiai területek, amelyek nemcsak évtizedes, de akár évszázados távlatokban is meghatározhatják saját sorsunkat. A magyar politikai elit jelentős része – köztük az akkori miniszterelnök, Tisza István – nem támogatta a első világháborúban történő tényleges szerepvállalást. De hadügyeink és külügyeink sorsa egybefonódott az akkori császári akarattal. Nem dönthettünk stratégiai kérdésekben, ezért kényszerültünk vesztes háborút folytatni, s a háború lezárásaként nagyarányú területi veszteségeket elszenvedni.
A mai kor hasonló stratégiai kérdése demográfiai természetű. Az öregedő társadalom, a magas halálozási és az ennél alacsonyabb születésszámok hosszú távon szintén kényszerpályára állíthatják Magyarországot. Fenntartható marad-e a nyugdíjrendszer? Elnéptelenednek-e települések, lesz-e kellő mennyiségű munkaerő? Ezekre a kérdésekre adható válaszok javarészt a magyar demográfiai perspektívák függvénye.
A 2016. október 2-ai népszavazás arról szól, ebben a stratégiai kérdésben kiengedjük-e saját kezünkből a döntéshozatal lehetőségét. Arról, hogy a jövőben tágul vagy szűkül Magyarország mozgástere egy ilyen stratégiai jelentőségű kérdésben. Mint ahogy a kiegyezés idején lemondtunk az önálló külpolitikáról és a szuverén hadviselés jogáról, most napjaink legfontosabb kérdésének eldöntését, a menekültválság kezelését bíznánk külső döntéshozók kezébe. Könnyen lehet, hogy ez rövid és középtávon is előnyökkel járhatna. Már csak a Brüsszel által kilátásba helyezett szankciók (80 millió forint be nem fogadott migránsonként) elkerülése is kecsegtető alternatíva. De hosszú távon olyan kényszerpályára kerülne hazánk, amelynek következményeit – hasonlóan az első világháborúhoz – nem tudjuk vállalni.
Az Európába érkező menekültek automatikus és konstans elosztása ugyanis hosszú távon jelentősen megváltoztathatja körülményeinket. Egy ponton túl már nem alakítói, hanem elszenvedői lehetünk saját sorsunknak. Ennek első lépése lenne, amikor tőlünk független és arctalan mechanizmusok döntenék el, kivel alkossunk egy közösséget. Ezt jelentené a kvóta. Erről a stratégiai kérdésről kell döntenünk október 2-án.
