A közös uniós haderő gondolata már az EU alapítóit is foglalkoztatta, ám több mint 60 év elteltével még mindig nincsen kézzel fogható eredmény. A jelenleg zajló világpolitikai folyamatok azonban közelebb vihetnek minket a megoldáshoz. A nagy kérdés az, hogy hány európainak kell még meghalnia ahhoz, hogy az uniós vezetők többsége megértse, az EU biztonságát fegyverek nélkül nem lehet garantálni.
Az európai uniós tagállamok védelmi képességei az elmúlt években folyamatosan gyengültek a haderőlétszámok és a védelmi költségvetések általános csökkenése következtében. Ezzel párhuzamosan, az Európai Unió versenytársai – köztük a BRICS országok vezető erői, mint Oroszország, India és Kína – drasztikus haderőfejlesztésen mentek keresztül. Az Európai Bizottság háttérintézményeként működő Európai Politikai Stratégiai Központ (EPSC) tavalyi adatai szerint miközben 2005 és 2014 között az EU28-ak védelmi kiadásai 9 százalékkal csökkentek, ugyanebben az időszakban Oroszországé 97, Indiáé 39, míg Kínáé 167 százalékkal emelkedtek. Az Amerikai Egyesült Államok védelmi kiadásai minimális visszaesést mutattak, ám ennél sokkal fontosabb, hogy 2014-ben az USA több mint kétszer annyit (460 milliárd euró) költött erre a célra, mint az EU (210 milliárd euró). Ami a fegyveres erők létszámát illeti, az Európai Unió 28 tagállamának a tavalyi év közepén összesen 1.526.000 katonája volt, szemben az USA 1.433.150 fős összlétszámával. Kína vezető pozícióját azonban semmi nem fenyegeti, a maga 2.333.000 katonájával a kelet-ázsiai nagyhatalomé a világ legnagyobb hadserege.
Az önvédelmi képességek jelentősége az egyre súlyosbodó migránsválság, az ezzel párhuzamosan fokozódó terrorveszély, a folyamatosan jelen lévő orosz fenyegetés, illetve a NATO második legerősebb hadseregét magáénak tudó Törökország jelentette kockázatok fényében aligha szorul magyarázatra. A fenti körülmények közepette talán soha nem volt akkora szükség egy közös európai uniós haderő felállítására, mint napjainkban. Az egyébként nem túl biztató képet némileg javíthatja, hogy bár a Brexittel az EU egyik legerősebb és legfejlettebb hadereje távozott az Unióból, éppen azok a britek voltak a közös haderő projektjének egyik legnagyobb ellenzői, akik mindvégig a NATO szerepének további erősítését szorgalmazták. Nagy-Britannia kilépésével tehát elhárulhat egy jelentős akadály a közös haderő létrehozásának útjából. Az elmúlt években tomboló gazdasági és pénzügyi válság negatív hatásai elnapolták az uniós haderőfejlesztést, ám idáig, még a krízis lecsengését követően sem történt jelentős előrelépés.
A közös haderő gondolatát legelőször 1950-ben vetette fel René Pleven francia miniszterelnök, de ezt követően szinte semmilyen előrelépés nem történt egészen 2009-ig, amikor is az Európai Parlament megalkotta és elfogadta a Szinkronizált Európai Haderő (SAFE) koncepcióját. Az elmélet 2014-ben vált gyakorlattá, amikor Hollandia egy légi mozgékonyságú dandárt rendelt békeidőben német vezetés alá. A rendszerhez való csatlakozási szándékát más országok, mint például Ausztria és Lengyelország is bejelentették.A közös uniós haderő mellett az Európai Bizottság elnöke is nyíltan kiállt, amikor 2015 tavaszán így fogalmazott: „Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájához képest még egy csapatnyi csirke is inkább tűnik harci alakzatnak. Hosszú távú projektként továbbra is egy európai hadsereg létrehozását szorgalmazom. Ez nem olyasvalami, amit holnap reggel gyorsan létre lehet hozni a semmiből.” A közös uniós haderő megvalósítása a Brexit után a német-francia tandemre marad, ehhez azonban néhány feltételnek meg kell valósulnia.
Legelőször is le kell számolni a hagyományos „első a NATO” reflexszel. A transzatlanti katonai együttműködés a hidegháború alatt egyet jelentett a Nyugat területi biztonságával, a történelmi hagyományoknak köszönhetően így a NATO az USA vezetésével évtizedeken keresztül alternatíva nélküli formációnak tűnt. A fentebb említett globális biztonságpolitikai kihívások, illetve az új amerikai elnök személye azonban könnyedén változtathatnak ezen. Donald Trump a kampány során többször is leszögezte, hogy amennyiben Amerika szövetségesei igényt tartanak az USA haderejének támogatására, jobban teszik, ha mélyebben a zsebükbe nyúlnak. Ha Trumpot megválasztják, Amerika még nagyobb felelősségvállalásra, és ami még fontosabb, sokkal nagyobb anyagi hozzájárulásra kényszerítheti Európát a globális védelempolitika terén, aminek következtében megnyílhat a tér az önálló uniós haderő felállítására. Másrészt, a közös uniós haderő felállításához gyökeres változásra lenne szükség a hadiiparban is. Szakértők szerint a hatékony közös haderőfejlesztés egyik legfontosabb előfeltétele a régóta töredezett európai védelmi piac egységesítése lenne. A nemzeti hadiipari óriások védelmére folytatott protekcionista kormányzati politikák nagyban akadályozzák a költséghatékony összeurópai védelmi fejlesztéseket.
Az állampolgárok mindenesetre támogatják a közös haderő felállítását, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy tíz megkérdezett uniós állampolgár közül átlagosan hét gondolja úgy, hogy szükség van közös védelmi politikára. Ez magasabb arány, mint ahányan a közös külpolitikát, vagy a monetáris uniót támogatják. Teszik ezt talán azért, mert számukra is világos: az egyes tagállamok önmagukban legfeljebb csak ideig-óráig tudnak dacolni a jelenkor globális biztonsági kihívásaival. Hiszen a napnál is világosabb, hogy a migrációs válság megelőzhető, illetve kezelhető lett volna egy közös uniós haderő segítségével. Brüsszel elrontott bevándorlás-politikája helyett az unió külső határainak védelmére volna szükség, ezt pedig a leghatékonyabban egy közös európai hadsereg tudná ellátni. Ez is azt a célt szolgálná, hogy Európa újra biztonságos otthona legyen minden európainak.
