Egy diplomás muszlim banki csalás miatt ült egy bel-londoni börtönben. Sokkoló beszámolót írt arról, hogyan lesznek a brit börtönök a dzsihád fellegvárai. Az alábbiakban közöljük az Evening Standard lapban megjelent cikk fordítását.
Nem sokkal azután, hogy 2014-ben megérkeztem a Belmarsh-ba, hírek érkeztek arról, hogy az iraki Mosult elfoglalta az Iszlám Állam, a börtön majdnem felrobbant. „Allah akbar” kántálás, vad dörömbölés a cellaajtókon és örömteli kiabálástól zengett az egész börtönszárnyon. Olyan volt, mint egy nagy buli, ami zavartalanul tartott néhány órán keresztül.
Feldúlt voltam, mert azt láttam, hogy a börtönőrök látszólag nem tesznek semmit, hagyják, hogy az új raboknak – mint amilyen én is voltam – az legyen a benyomásuk, hogy a börtön valódi őrei egy radikális iszlamistákból álló félelmetes csoport, akiket csak „Testvérek” vagy arabul „Akhi” néven ismernek.
A mi szárnyunkon körülbelül 200 ember volt, akiknek a fele volt muzulmán. Közülük 20 fő volt a kemény mag, a „Testvérek”, akik mind terrorizmus vagy azzal összefüggő bűncselekmények miatt ültek, ők nagy népszerűségnek örvendtek és hatalmas befolyásuk volt. A többi fogvatartott úgy kezelte őket, mint a hírességeket. Köztük volt az a figura is, aki 2007-ben megpróbálta felrobbantani a glasgow-i repülőteret.
A „Testvérek” intelligensek, olvasottak és nyájasak voltak. Tárt karokkal üdvözöltek engem, mert azt gondolták, hogy mivel én is muzulmán vagyok, maguk közé tudnak csábítani. Átkaroltak, testvéremnek szólítottak, cigarettát, ételt és minden támogatást felajánlottak.
Arról győzködtek minket, hogy egy gonosz rendszer miatt vagyunk börtönben. Azt mondták, hogy mivel a kufárok (hitetlenek) megölték az asszonyainkat és a gyermekeinket, a mi feladatunk az, hogy „a béke katonái” legyünk. Arról beszéltek, hogy szabadulásuk után Szíriába és Irakba fognak menni, hogy csatlakozzanak a „szent háborúhoz”.
Könyvelő fiaként egy átlagos muszlim háztartásban nőttem fel, amelynek zsidó és keresztény tagjai is voltak. Mindenki kölcsönösen tisztelte a másik vallását. Azért kerültem börtönbe, mert fiatal banktisztviselőként mások kérésére írtam alá különféle dokumentumokat, amiket nem lett volna szabad. Ebből egy penny hasznom sem volt azonban naivan azt hittem, hogy majd gyorsan előléptetnek. Mindazonáltal végig tudatában voltam, hogy én hibáztam, nem a rendszer a rossz.
A második bent töltött héten a pénteki imára menet elejtettem néhány mondatot a más vallások iránti toleranciáról, mire az egyik Testvér, aki terrorizmus miatt ült, hozzám fordult és empatikusan azt mondta: „Nem, zéró tolerancia van, ezek mind kufárok és nekünk el kell pusztítani őket.” Ezek után a többiek tudomására hozta, hogy kufár vagyok és senkinek sem szabad szóba állni velem.
Sebezhetőnek éreztem magam, mert láttam mi történt azokkal, akiket kufárnak bélyegeztek. A szomszédos cellában két fekete muszlim és egy keresztény raboskodott, akik között egyik nap heves vita tört ki egy teáskanna miatt. Másnap a két muszlim azt a hazugságot kezdte el terjeszteni, hogy keresztény cellatársuk nem tiszteli az iszlámot, mire huszonöt muszlim rab támadt rá a keresztény férfire. Az eset után a bántalmazott rabot átszállították másik intézménybe. Az én cellámban szintén két fekete srác volt, akik áttértek az iszlámra. Miután engem kikiáltottak kufárnak, közölték, hogy abban az esetben, ha megtámadnak engem, biztosan nem fognak megvédeni. Megijedtem, ezért kérvényeztem, hogy hadd találkozzam az imámmal, ám mint kiderült, ezt nagyon rosszul tettem.
Hat imám van a Belmarsh börtönben, akik közül egyet leszámítva egyik sem támogatott engem, sőt inkább a radikálisokkal szimpatizált. Ez számomra sokkoló volt. Ezt követően visszahúzódóvá váltam, és csak akkor hagytam el a cellámat, ha muszáj volt. Körülöttem a legtöbben radikalizálódtak, a változást azonnal észre lehetett venni. Térd alatt felhajtott nadrágban jártak, ahogy Mohamed próféta is, szakállat növesztettek, Testvérnek hívták egymást és rendkívül agresszívvé váltak mindenkivel szemben, aki nem követte a radikális iszlámot.
A radikalizálódott rabok háromnegyede bandatag volt és erőszakos bűncselekmények vagy kábítószerrel való visszaélés miatt voltak bent. Rájöttek, hogy a legnagyobb hatalmú banda odabent a Testvérek, amelyre a saját védelmük érdekében szükségük van. Ugyanakkor a Testvérek nem csak megvédte őket, hanem identitást is adott nekik.
Az emberek dicsekedtek, hogy amint szabadulnak, mennek Szíriába. Fiatalok voltak és befolyásolhatóak. Olyan sok önjelölt dzsihadista volt körülöttem, hogy úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a dzsihadista kiképzőtáborban. Voltak mérsékelt muzulmán rabok is, akik szenvedtek, mint én, mert nem beszélhettünk őszintén. Nem tudtam elhinni, hogy a rendszer hiányosságai ilyen hatékonyan támogatják a szélsőségeseket.
Öt hónappal később Highpointba vittek, a suffolki C kategóriájú büntetés-végrehajtási intézetbe. Ott voltam a Charlie Hebdo-támadások idején 2015 januárjában, és itt is sok rab nyíltan éltette a támadókat és bíztatták egymást –, habár nem olyan sokan, mint Belmarsh-ban. Panaszkodtam egy vezető börtönőrnek, aki azt mondta: „Tudjuk mi folyik, de nincs pénzügyi forrásunk és emberünk, hogy bármit is tegyünk ellene.” Az imámok ismét haszontalannak bizonyultak. Amikor elmondtam az egyik imámnak, hogy a dzsihadisták harcba hívtak minket, és útmutatást kértem, ő azt mondta: „Nem egyértelmű. Tedd, amit jónak látsz.” Az emberek ezt a passzivizmust felhatalmazásnak vették arra, hogy a dzsihádot kövessék.
Nem volt érdemi ráhatás a hatóságok részéről, magunkra lettünk hagyva. Később átszállítottak Brixtonba, ahol az imám kiváló volt, de sokan „gyenge imámnak” látták, mert azonosították a mérsékeltséget a gyengeséggel. Minél magasabb kategóriájú a börtön, a Testvéreknek annál nagyobb a befolyása. A börtönöknek szét kellene választania a szélsőségeseket a befolyásolható 30 éven aluli fiatal raboktól. Az imámok szerepe nagyon fontos, mert ők tudják felismerni a szélsőségeseket.
Úgy döntöttem, hogy felszólalok – még ha veszélynek is teszem ki magam – mert be akarom mutatni, hogy mi folyik valójában. A kormány rengeteg pénzt fordított a megelőző programokra, hogy harcoljon a radikalizmus ellen, de figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy a legnagyobb dzsihadista kiképzőtábor az Egyesült Királyságban ott van Belmash-ban London szívében. Egészen hihetetlen. Szükség van a terrorellenes költségvetés kiterjesztésére a börtönökre, mert különben teljesen haszontalan.
Mióta kijöttem, a mentorommal, Sab Bahmmal, a Salaam Peace alapítójával dolgozom Kelet-Londonban. Folyamatosan emlékeztetem magam, hogy régen tehetségesnek tartottak az iskolában, a focicsapat kapitánya voltam, minden jegyem jeles volt. Újra össze kell szednem magam és újrakezdeni. De mielőtt megtenném, úgy érzem felelősséget kell vállalnom, hogy átadjam ezt. Valakinek a hatalomban tennie kell valamit. Megdöbbentő és felháborító, hogy zavartalanul megúszhatják ezt.
