Nem állunk meg a valóságshow-k cafatokra szedésével. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, rengetegen gondolják az ott szereplőkről: „felőlem mindegyik nyugodtan megdögölhet”. Ez pedig nem biztos, hogy a megfelelő gondolat, ugyanis bizonyított, hogy ezek a szerencsétlen hülyék nem csak és kizárólag önhibájukból válnak olyanná, amilyenné. Arról nem is beszélve, hogy nem csak magukat, másokat is hülyévé tesznek ezáltal.
Persze, lehet azt mondani, hogy mindenkinek saját szuverén döntése, hogy nézi-e a kereskedelmi csatornák által sugárzott szennyet, de ismerjük a reklámok közvetett vagy közvetlen hatásait. Még ha tudatos fogyasztók is vagyunk, és tudjuk, hogyan védekezzünk a hirdetések ellen, akkor sem vagyunk képesek száz százalékban felvenni a harcot a meggyőzés mindennapos mesterségével. A valóságshow-k, sajnos a reklámokhoz hasonlóan részt vesznek egyfajta értékrend terjesztésében.
Nem mi mondjuk, hanem kutatók bizonyítják, hogy a reality-k nyomon követése hatással van arra, hogyan észleljük a körülöttünk lévő világot, mivel azok képesek cselekvési modelleket bemutatni és azonosulási lehetőséget felkínálni a nézőknek. Az alapvető probléma velük az, hogy ezek a műsorok az ottani valóságot a legideálisabbnak mutatják be. Magyarul, ha miniszoknyás felvarrt szemöldökű, rózsaszín hajú plázapicsákat látsz rohangálni a TV-ben, akkor nagyobb eséllyel leszel te is ribanc, mert ezt fogod normálisnak gondolni.
Francia kutatók szerint (nem, nem brit tudósok) a túl sok valóságshow egyenesen károsítja a gyerekek fejlődését, ugyanis rossz hatással van a kognitív és tanulási képességekre. Reméljük most minden szülő elgondolkodik azon, hogy a Buci Macit lapozgatta-e tegnap a gyerek, vagy az Éden Hotel 18-as karikás, üvöltve hányós őrjöngését nézte. A hatások ráadásul magukra az üvöltve hányós résztvevőkre is ártalmasak, hiszen sokan nehezen tudják feldolgozni a teljes kiszolgáltatottságot (nem véletlenül vedelnek annyit). Erről már valóságshowgyalázós sorozatunk első részében írtunk itt.
2013-ban a liberális Der Spiegel számolt be arról, hogy egy akkoriban elkészült tanulmány szerint a német televíziós tehetségkutatók több szereplőjét annyira megalázták a műsor során, hogy később évekig depresszióval küzdöttek a traumatikus élmények miatt. És figyelem: nem csak a BB, VV, Éden Hotel típusú műsorokról van itt szó, hanem az olyanokról is, mint például a Csillag születik vagy az X-Faktor. Nevezzük ezt mondjuk éneklős hányósnak.
A tanulmány tehát arra jutott, hogy az általuk megfigyelt 59 korábbi tehetségkutató (a Das Supertalent, a The Voice of Germany, vagy a Deutschland sucht den Superstar című műsorok) résztvevői ötödének professzionális pszichológiai kezelésre volt szüksége. Maya Götz, a tanulmány fő szerzője szerint „tényleg vannak olyan eseteink, ahol károkozás történt”. Götz szerint, mivel a negatív hatásoknak a fiatal versenyzők vannak a leginkább kitéve, a tanulmány a kiskorúak védelmével kapcsolatban is kérdéseket vet fel. Hol vannak ilyenkor a jogvédők, kérdezem én?
Szintén a Spiegel számolt be arról, hogy a Big Brother holland értelmi szerzője még azon is eltöprengett nyilvánosan, hogy nem kellene-e egy olyan műsort csinálni, amelyben egy zuhanó repülőre tennének fel 10 embert, 9 ejtőernyővel. Tiszta Éhezők Viadala, nyugat-európai verzióban.
Az összegzés még mindig ugyan az: pénzért mindent, még emberéleteket is.
