Nagy császárság lenne, ha DK-s közleményekkel is lehetne fűteni. De amíg ez nincs így, időről időre kezelnünk kell az energiaimport ügyét – egy ideig még Putyinnal. Görcsbe szorult gyomorral viseljük el a mostani Vlagyimir-vizitet meg a koszorúzást, de egy dolgot halkan megjegyzünk: ha holnaptól le akarnánk kapcsolódni az orosz energiaemlőkről, komoly gebaszba kerülnénk.
Az örökölt probléma
Szerencsére már nem 1944-et írunk, amikor Moszkvában egy papírfecnin döntöttek Magyarország sorsáról. A Friderikusz-show archív felvételeit látva annak is nagyon kell örülni, hogy már nem 1995-öt írunk. Megérne viszont néhány Baló György-műsort, hogy miért kellett az akkori kormánynak máig ható, „derűlátóan” (© Szabad Nép) kedvezőtlen feltételekkel megállapodni az oroszokkal, de 20 év elteltével akár azt is mondhatnánk, hogy most már túl vagyunk ezen. Sajnos azonban nem ez a helyzet, ugyanis az elmúlt évek alacsony fogyasztása miatt rengeteg át nem vett gázmennyiség maradt meg az előző szerződésből, méghozzá az európai áraknál jóval kedvezőtlenebb áron. Mivel azonban az átvételt szerződésben vállalta a MSZP-SZDSZ-kormány, ezért ezt a szálat el kell varrni, és ha lehet, minél kedvezőbb feltételeket kell kialkudni a maradék átvételére.
Az aktuális probléma
Tárgyalni tehát akkor is lenne miről Putyinékkal, ha holnaptól a szomszéd országokon keresztül nem orosz forrásból származó gázzal is el tudná látni magát Magyarország. Nyilván ez mindenkinek jobb lenne, mert a vonatkozó történelmi tapasztalatok birtokában senki sem szeret kiszolgáltatott helyzetben lenni. Főképp nem a ruszkiktól. A helyzet azonban az, hogy az örökölt gázszerződés konszenzusos azonnali lezárása után sem tudná Magyarország ellátni magát teljes egészében alternatív forrásokból.
Sokat segített volna, ha az USA vagy az EU elegendő diplomáciai és gazdasági segítséget nyújtott volna egy horvát LNG-terminál kikényszerítésében. Az is sokat segített volna, ha nagytotálban odaálltak volna a Nabucco mögé. Világos, hogy amíg nincs magyar-türkmén/azeri/iraki közös határ, addig a gázellátásunk nem az egyoldalú magyar akaraton múlik. Korábban kitértünk rá: az Uniónak más, nyugati vezetéképítések mindvégig fontosabbak voltak, mint a keleti végek bebiztosítása. Az, hogy a spot árak most kedvezőek a nyugati piacon, gyakorlatilag sajnos semmilyen garanciát nem jelent hosszú távon.
A rövid távú megoldás
Így aztán most nincs más hátra, mint előre. Valószínűleg csak egy körben lehet megállapodni a korábbi orosz szerződés hátralékairól és a következő évek rugalmas ellátásáról. Valóban hülyeségnek tűnik egy újabb orosz hosszabb távú elköteleződés, de ugyanakkora baromság lenne az, ha – mondjuk az ukrajnai harcokra hivatkozással – véletlenül elkezdene akadozni a gázellátás. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy míg Magyarországnak nagy tétel az orosz gázimport, Oroszországnak kis tétel a felénk irányuló gázexport. Továbbá, ha már visszavette az állam külföldi tulajdonból, bűn lenne nem kihasználni a nagy tárolókapacitásokat, és ezekre leginkább az oroszoknak van szükségük.
A hosszú távú megoldás
Az a legjobb az egész gázvitában, hogy Magyarországon a lényegben nincs vita: még több vezetékre és még nagyobb versenyre, végeredményben alacsonyabb árakra van szükség. Az utóbbi tíz év tanulsága azonban az, hogy magától nem fog idejönni az alternatív gáz, és nem lesz nagyobb piaci verseny sem. A norvégok tudnak küldeni lóvét mindenféle gender baromságokra és workshopokra, de gázt azt egyelőre nem.
