Végtelenül kínosra sikeredett az egyre kisebb tüntetésekre a popzenészek közül elsőként ráhiénázó Czutor „Belmondo” Zoltán „saját himnusza”. Az Édes hazám a Horthy-korszak dallamvilágát próbálja idézni, miközben a kádárizmus toposzaival operál, de talán nem is ez a legnagyobb baj vele. Egy érfelvágós, hiteltelenül modoros nótával vicces próbálkozás bárkit „felébreszteni”.
Aki még nem hallotta volna:
A dalnak az a béna promója van, hogy Czutor „aggódik”, és ezért a dalát hamarabb megkapjuk. A legcikibb művészi rárepülés ez az ellenzékiségre Gerendás Péter óta. Sorról sorra haladva megpróbáljuk feltárni, hogy mire is gondolhatott a költő, „mit jelent neki Magyarország”.
Felütés: „Édes hazám, úgy imádlak, ha kívülről nem, belül rágnak.” Nincs kétségünk, a költői képhez Torgyán József 1996-os féregirtós beszéde lehetett az ihletforrás: „És amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik-szaggatják” stb.-stb.
„Így volt mindég, ne így legyen, Tündérország, ébredj menten.” A „mindég” feltehetően a régies-népies megjelöléssel szerepelt a költő szótárában, a kifejezés a Havasi Duo felejthetetlen, „Mikor hozzád jártam, babám, mindég álmos voltál” c. opuszára utalhat. A Tündérország eközben hagyományosan Erdélyt jelöli a magyar történelemben. Feltehetőleg itt egy új alkotói leleménnyel, a földrajzi szinesztéziával állunk szemben. Zseniális.
„Vigyázz rám úgy, mint vigyázlak nékem nincs más és szebb nálad, hadd örüljek ismét néked, ne üldözz el ennél messzebb.” A magyar irodalom legszebb hagyományait idézhetjük fel. A „szeretve gyűlöllek” Ady Endrénél, Szabó Lőrincnél jól állt, itt viszont kidolgozatlan a kontraszt a korábbi „úgy imádlak”, illetve a „hadd örüljek ismét néked” c. sor között. A lírai én arra vágyik, hogy az ország „ne üldözze el” (talán Budapestnél?) messzebb. Ez a gondolkodás a későbbi, vidékies sorokra is kihat.
„Piros földből fehér néped, a lányok, nők olyan szépek, zöldszemű szörnnyel megvívunk, sárkányokkal is van dolgunk”. Majdnem Ady Endre. De csak majdnem, majdnem. Nála a „megvívunk”-„van dolgunk” rímpár nem a kukában landolt volna, hanem még röptében halt volna el.
„A Jóisten haragját féljed, zabolázzad szittya véred! Ha Istent, s embert meg nem ismersz, ne számíts rá, hogy majd szebb lesz. Merre jártok, hős betyárok? Igazságot miért nem látok? Tolvajt kerget a jó suhanc, a valóság mellett elsuhansz.” Érthetetlen ellentét feszül a szittya vér zabolázása és a hős betyárok hiányának felemlegetése között. A jó suhanc legalább egyértelmű utalás a jó Lacibetyárra.
„Tótkomlósnál az ég alján, vörös csíkból mészkő bálvány. Narancs szín küzd szivárvánnyal, Kőszegig vívnak egymással. Ne bántsad a zsinagógát, nem lesz attól jobb az ország. Könnyeimmel én áztatlak, úgy félek, hogy szétcincálnak.” Portlandcement, esetleg szilikátcement, de szigorúan vörös csíkkal, némi csakratan. A művelt értelmiségiek bevett fordulataival élve a lírai én bemutatja, hogy tud kettő, Magyarország egymástól távoli végeire eső települést mondani. A szétcincálás emlegetése durva visszautalás a Torgyán-beszéd felidézésére.
„Panel aszfalt nyári délben, harangszónál ültünk szépen, friss kenyérrel pörkölt szaftja, rádióból magyar nóta. Száraz fű közt poros ösvény, hiányzik, hogy úgy szeressél, ahogyan én szívből bírlak, ne csak vért végy, ne csak sírt adj.” Harangszónál panel aszfalton, WTF? Panel, pörköltszaft, rádióból magyar nóta. Ez már ismerős, visszavágyódás a kádárizmus ismerős világába. A lírai én idillikus képe Magyarországról, hogy ott szalonnáznak meg pörköltszaftoznak dosztig. A fröccs sajnos kimaradt.
„Meszelt falú faluvégen, virágzás fájdítja szívem, gyümölcsfáknak méz illata, belőled lesz jó pálinka. Szabolcska és Szatmárka megy Kőhidára, vagy Tökölre, Borsodból meg a Csillagba, együtt rínak megláncolva. Hegedű sír én is sírok, szalonnából bátran rágok, kell az majd a hosszú úton, dalolj nékem szép cimbalmom!” Csak idő kérdése volt, hogy a pálinka is megjelenjen. Geszti Péter nyomdokain jár a lírai én. Ezt a magyar büntetésvégrehajtási intézetek mikrovilágának gyors, sematikus bemutatása követi. Ismerjük el: a lírai én nem fél felvállalni a liberális dogmákkal való szakítást. Hamuba sült pogácsa helyett találóan szalonnával készül fel a képzelt elvándorlásra. A döntés végérvényesen megszületett, a lírai ént a haza még messzebb üldözi, közben cimbalom szól.
„Édes hazám, úgy imádlak, ha kívülről nem, belül rágnak. Így volt mindég, ne így legyen, Tündérország, ébredj menten. Tündérország most ébredjen. Tündérország…”
Roppant fontos a keretes szerkezetbe zárás, ugyanakkor a három pont az (ön)cenzúrából kikacsintást, az olvasóra való várakozást tükrözi. A dal hangulatát a következő szavak mutatják be pontosan, igazából ezek önmagukban elegendőek lettek volna dalszövegnek: „rágnak, ne üldözz el ennél messzebb, könnyeimmel én áztatlak, poros ösvény, ne csak sírt adj, fájdítja szívem, hegedű sír és is sírok”.
