Hosszú idő óta az egyik legjobb magyar filmet kapja az arcába az, aki megnézi Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. alkotását. Akár generációs kultfilm is válhat belőle, jóval komorabb pillanatokkal, mint a Török Ferenc-féle Moszkva térben.
A rendező nagyon elkapta a késő huszas / korai harmincas generációk feszítő életérzését. Már nincsenek meg a rendszerváltás korabeli nagyravágyó álmok, és nincs mindenkit összekötő generációs alapélmény. Van viszont muteréknál tengődés, elhúzódó egyetemi tanulmányok, döntésképtelenség és unalmas keccsölés a multinál („végülis szeretem a munkám, de nem túl érdekes”). Meg a menetrendszerinti hétvégi kirajzás a Gozsdu környékére. Amolyan megvalósult céltalanság.
A film nem mászik az arcunkba, de azért kavar pár gondolatot a fejünkben. Az alkotást nem is a nagy sztori, hanem a jól eltalált részletek viszik a hátukon, amelyek jól adják vissza a mai Budapest hangulatát. Ki ne ismerne rá az üvöltöző faszira a villamoson, a kelletlen pénztárosra, meg arra a szenvedésre, hogy ki mennyit dobjon bele a horribilis számlába a péntek esti ivászat után? És kinek ne lenne az életében egy Amigo Dávid, aki ma már egy lúzer, de tizenöt éve ő vitte el az osztály jócsaját?
Reisz Gábor ügyesen fogja meg a szüleik nyakán lógó fiatal felnőttek jelenségét is. A film egyik erősen beégő jelenete, amikor a 29 éves főhős különböző ismert pesti helyeken átrobogva folyamatosan az anyját hívja. Aki egyébként a fia helyett is bepakol a bőröndjébe, ha az elutazik és az életrajzát is ő írja.
A VAN egyik nagy erénye, hogy helyre rakja a nyugati munkavállalással kapcsolatos félnaiv álmokat. Nem csinál dicsőszégsztorit a külföldön végzett melóból, mert nem is az. A bölcsész főhős Lisszabonban is ugyanúgy a tányértörlésig viszi, mint Magyarországon. Akkor meg akár haza is jöhet, és meg is teszi. A másik nagy erény, hogy Budapest a filmben akkor is szerethető és bájos marad, ha nem a giccses turista-közhelyeket mutatja a rendező.
Felhasználói szintű mozijáróként gyakran vagyunk frusztráltak, miután kijöttünk egy ütős skandináv filmről. Ilyenkor elgondolkoztunk, miért tudnak a svédek nullköltségvetésből is mély dolgokat csinálni és nekünk miért kell beérnünk az önmagát játszó Gesztesi Károllyal és a rezzenéstelen Csányi Sándorral?
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy sikeres kitörési kísérlet. Reisz Gábor filmje azt a reményünket hozza vissza, hogy az Üvegtigrisen túl is van élet.
