Nem kellett sokáig várni, hogy a múlt héten bedurvuló ukrán válságról kiderüljön: azt ugyan nem teljes egészében Orbán Viktor okozta, de mindenesetre óriási a felelőssége abban, hogy a dolgok eddig fajultak. Hiszen a szomszéd nemzet szenvedése láttán neki maximum egy helikopterezgetésre futotta a határövezetben. E ponton a narratívák szétválnak: a magyar progresszió szerint a hallgatásával Orbán Viktor valójában azt leplezi, hogy a legszívesebben TEK-hadosztályokkal lövetne a Majdanon, míg a jobbikos péniszpumpa-diplomácia a cionista-atlantista lerakatként működő Külügyminisztérium összeesküvését látja abban, hogy Kárpátalja nem tért vissza máris Magyarországhoz.
Lélekben tizenötmillió Ukrajna-szakértő országa vagyunk…
..így aztán nyílt a pálya a szélbal és széljobb trollkodások előtt, nem beszélve sajtómunkásainkról. Utóbbiak provincializmusára példa a közmédia khm...botlása az események orosz interpretációjának néhol kritikátlan átvételével, de még jellemzőbb a Magyarország valós befolyásának felmérésére való képtelenség. Aki komolyan egy súlycsoportba sorolja hazánk és az európai középhatalmi szerepbe egyre inkább beilleszkedő Lengyelország Ukrajna-politikáját, az legalább méltóztasson ránézni a térképre. Az Orbán-kormány állítólagos tétlenségét amúgy szemlélteti a január végi rendkívüli visegrádi miniszterelnöki csúcstalálkozó, vagy a hét EU-tagállam – a visegrádiakon kívül Bulgária, Görögország és Románia – külügyminiszterének hétfői, Bem téri konzultációja Ukrajnáról. Ahol egyébként a résztvevők egyszerre fejezték ki támogatásukat Ukrajna stabilitása és a demokratikus átmenet mellett, miközben hangsúlyosan szót emeltek a nyelvtörvénynek a magyar és más kisebbségi közösségek számára hátrányos eltörlése ellen. A visegrádi nyilatkozatban szó esett egy közeljövőben esedékes közös kijevi látogatásról is.
Lánglelkű bázisdemokraták…
…kérik számon Orbán Viktor kormányán a Majdan szellemét. No de lássuk miképp is gondolkodtak idehaza 2004-ben ugyanők? Szerintük az akkori elnökválasztás során egy bizonyos Viktor Janukovics győzelme szolgálta volna Magyarország érdekeit. Akkor ez volt a híres-nevezetes reálpolitika (ami olyannyira reálra sikeredett, hogy végül a dioxinmérgezés és a csalások ellenére a megismételt választáson mégiscsak Juscsenko nyert). Ezzel szemben a valódi reálpolitika jegyében a jelenlegi magyar kormány mégiscsak az európai fősodorban igyekszik tájékozódni, szövetséget keresni és nemzeti érdeket érvényesíteni a szövevényes ukrán politikában. Ami jelenti általában a regnáló hatalom tudomásulvételét, de a gyorsan változó ukrajnai folyamatokra való reagálást is. Lehet csűrni-csavarni mondatokat, nem tudomást venni megtörtént eseményekről, de a tények attól még tények maradnak: Németh Zsolt külügyi államtitkár tavaly decemberben, a tüntetések megindulásakor a Majdanra is kilátogatott s találkozott ellenzéki vezetőkkel, a múlt heti rendkívüli EU külügyminiszteri tanácsülés alkalmával pedig erőteljesen szorgalmazta az ukrán vezetés elleni szankciókat; Martonyi János pedig azonnal üdvözölte Timosenko kiszabadítását. Ez azért aligha illik bele a Janukovics utolsó csatlósa imázsba. (S mielőtt valaki kérdezi: mivel még nincs átmeneti kormány sem – állítólag pár nap múlva lesz –, egyelőre nincs kit hivatalosan elismerni.)
Csak a legnaivabb fészbuk-forradalmárok…
…gondolhatják azt, hogy mostantól beköszönt a demokratikus Kánaán a szomszédunkban. Félreértés ne essék: minden tisztelet azoknak, akik életüket kockáztatva vonultak az utcára az európai Ukrajnáért, a mesterlövészek kereszttüzében ártatlanul meggyilkoltak pedig jogosan idézték fel a magyar megfigyelőben 1956 Kossuth terének képét. Ukrajnában azonban gyakran nem minden az, aminek kívülről látszik. A Janukovics luxusvillájáról készült videók bejárják a világsajtót, de a hatalomba be/visszakapaszkodó ellenzék se sokkal különb. Kezdve magával a mártírként pózoló Timosenkoval, aki egyszer már eladta Ukrajnát Moszkvának és aki rossz nyelvek szerint az elmúlt hetekben is szoros kapcsolatban volt az oroszokkal, az orosz sajtó pedig még gyanúsan el is kezdte feldícsérni mostanában. Ő lenne a jövő embere, az európai Ukrajnáé? Nem valószínű. Mindeközben az anarchia, a közrend felbomlásának veszélye nem múlt el, sőt – a biztonsági és államhatalmi szervek lejáratódása miatt pl. a rendőrség Kijevben és Ukrajna egyes részein gyakorlatilag felszívódott. A hatalomátvétellel elfoglalt parlamenti ellenzék csekély ráhatással bír a jórészt a teljes establishmenttel leszámolni kívánó utcára, a kétes irányítású és összetételű milíciákra. Nem beszélve a szélsőséges nacionalisták térnyeréséről: az ő nyomásukra törölte el a Rada a nyelvtörvényt is, ami ellen a magyar diplomácia érthető okokból átfogó szervezkedésbe kezdett. Ha az országot szabdaló mély kulturális-nyelvi-politikai törésvonalakat nem sikerül áthidalni, az az Ukrajna-projekt bukását jelentheti. Ez is oka annak, hogy ezt a nagy behemót országot sem Európának, sem Oroszországnak nincs ereje önmagában (re)integrálni. Egyszer fent, egyszer lent: tíz napja még Moszkva állt nyerésre, most viszont láthatóan újratervezés zajlik. Még az is lehet, hogy az igazán nagy játékosok valahol a kiegyezésben érdekeltek.
A magyarság könnyen célponttá válhat…
…egy összecsukló Ukrajnában. Kárpátalján az ország többi részéhez képest viszonylagos nyugalom van, de ez bármikor megváltozhat. Ebben a helyzetben segíteni nem, ártani viszont annál többet tud az ostoba, hőzöngő nagyotmondás. Aztán nehogy még a végén az ukrán nacionalisták valóra váltsák a jobbikos Gyöngyösi-Szávay duó felszólítását: „a... válság könnyen teremthet olyan történelmi lehetőséget, amely megnyugtatóan és akár véglegesen is rendezheti a kárpátaljai magyarság helyzetét...”
