’I am deeply worried...’ ’This violence and bloodshed must stopped immediatelly.’ ’I am also very concerned…’ ’…to solve the political crisis through dialog…’. Ezek az EU szavai, pontosabban Lady Cathrine Ashton Kül- és Biztonságpolitikai Főképviselő szavai az ukrán helyzet kapcsán. Aggódik. Meg kell állítani a vérfürdőt és az erőszakot – mondja. Majd újból aggódik. Párbeszédre hív fel. Nehéz, erős és kiváltképp hatékony szavak ezek, miközben Kijevben egymást lövik halomra az emberek. Az EU intézményei a jól megszokott bullshit-generátort alkalmazzák ilyenkor is. A közös kül- és védelempolitika 2014. február 18-án, abban a pillanatban, mikor Ashton asszony ezt a határozott kiállást videóüzenet (nagyon trendi, nagyon menő, nagyon EU) formájában közétette, megbukott. Végső soron persze ki is tweetelhette volna.
Meggyőződéses EU-pártiként, és a Keletet – minden szépségével együtt – elutasítóként is egyet kell értenem Victoria Nuland amerikai helyettes államtitkárral, miszerint ’F**k the EU!’. Hát tényleg bassza meg az Unió. Az EU mai vezetői egyrészt elhitték, hogy közel 25 éve végleg befejeződött a hidegháború és beköszöntött „peace and love” világa, másrészt annyira beleőrültek a politikai korrektség diktatúrájába, hogy már a szemmel látható, kézzel fogható ügyek mentén sem tudnak mást kiböfögni magukból, minthogy ők kurvára aggódnak. Mert az aggódás az nagyon fontos. Aggódjunk a bálnákért, a globális felmelegedésért, sőt, aggódjunk Magyarország demokratikus normáinak lebontásáért, a „közös értékeinkért”. Hogy miért? Azért, mert a pc-zsarnokság értelmezési keretében az aggódással lelkiismereti megnyugvást lehet vásárolni. Ez kb. olyan, mint amikor karácsonykor adakozunk egyet a rászorulóknak, esetleg csatlakozunk „a soha többé éhező gyerekeket” facebook csoporthoz és aztán utána egy egész évre elfelejtjük, hogy létezik körülöttünk nyomor.
Ukrajnában a helyzet valóban drámai. Valóban elfogadhatatlan, hogy mesterlövészek lövik ki a tüntető fiatalokat. Ugyanakkor még innen Magyarországról is túl távol van Kijev ahhoz, hogy éles igazságot tudjunk kimondani az ottani helyzetről. Sokkal összetettebb ez annál, mint ahogy azt a tisztes távolban történő emberi jogi jogsértések kapcsán liberális média tálalja a kialakult helyzetet. Mert persze ami elég távol van, ami elég elvont, azért mindig lehet aggódni. De még ez sem menti fel Cathrine Ashtont és magát az EU-t a balfaszkodás alól, hogy egy a közvetlen szomszédságában lévő ország ilyen mértékű belpolitikai krízisére aggodalommal és a párbeszédre való felszólítással reagáljon, ráadásul hónapokig tartó tesze-toszáskodás után.
És valóban a legnagyobb baj az, hogy Nyugat-Európa, pontosabban a nyugat-európaiak által kreált EU-s intézményrendszer nem mer, nem akar határozottan kiállni még a saját érdekeiért sem, mert egyrészről fél, hogy ezzel megsért valaki(ke)t, másrészt mivel a valóságban nem létezik közös politikai kormányzás, ezért mindenki maga dílel az oroszokkal, ázsiaiakkal, és mindenki mással. Ilyenkor meg aztán tényleg nem könnyű egységesen fellépni, ha a bizniszben ott van a gentlemen’s agreement (az érzékenyek kedvéért: gentleperson’s agreement), hogy a jó üzletért cserébe nem ugatunk bele a politikádba.
Ugyan a nagy EU-tagállamok külügyminiszterei megunták az uniós impotenciát és maguk vették kézbe a dolgot, egyelőre pénzügyi szankciókat kilátásba helyezve, de ez is csak azt bizonyítja, hogy uniós szinten a közös külpolitika megbukott – pontosabban a közös tutyimutyiskodásnak nincs értelme. Ahogy Margaret Thatcher mondta egyszer az Unióról: „ne hagyjuk, hogy utópikus célok eltérítsenek minket. Az utópia soha nem jön el, mert tudjuk, hogy nem fogjuk szeretni, ha mégis megtörténne.
