A magyar válogatott este fél kilenctől sorsdöntőnek titulált meccsen lép pályára Amszterdamban. A képlet egyszerű, ha nyerünk, továbbra is maradunk a selejtezőcsoport második helyén, és nagy valószínűséggel pótselejtezőt játszhatunk a jövő évi világbajnokságért.
Lépjünk túl azon a tényen, hogy a holland jelenleg a világ egyik legjobb válogatottja (senkit se tévesszen meg, hogy az aktuális FIFA ranglistán csak a 9. helyet foglalják el). Tegyük túl magunkat azon is, hogy a narancsszínű csapat tizenhárom éve nem kapott ki otthon tétmérkőzésen, és fennállásuk óta is csak összesen háromszor szenvedtek vereséget Amsterdamban.
Ne foglalkozzunk azzal sem, hogy mi lett volna, ha 2012 augusztus 15-én nincs az Izrael elleni barátságos meccsen egy maroknyi idióta, akik miatt márciusban néma lelátók fogadták a román nemzeti tizenegyet. Hagyjuk el jogos felháborodásunkat a magyar válogatott bukaresti szereplése és a mérkőzés utáni nyilatkozatok miatt. Koncentráljunk az esti meccsre, higgyünk a csapatban, más választásunk úgysincs. Higgyünk, mert felnőtt úgy egy generáció, amelyik gyerekként nem élte meg, milyen egy világversenyen szorítani a magyarokért és az nem lehet, hogy felnőtt fejjel is elmaradjon az élmény.
Bár a hit sajátossága, hogy nélkülözi az ok-okozat összefüggést, vegyünk sorra mégis pár dolgot, ami a mi malmunkra hajthatja a vizet:
- A hollandok biztos továbbjutóként lépnek pályára, a meccsnek számukra nincs tétje.
- A fentebb említett három hazai holland vereségből kétszer a magyarok verték meg az Oranjét.
- Egy hónapja a narancsmezesek a döntetlenért is szenvedtek az észtek ellen, még mi magabiztosan küldtük haza őket Tallinnba.
- Dzsudzsákék minden mindegy alapon játszhatnak, ha nem nyerünk, úgysem kell a következő meccsen stresszezni.
Az utolsó amszterdami győztes magyar gól á la Esterházy Marci, 1984
Lehet, hogy mindezek ellenére is veszítünk. Akkor másnap szomorkodunk, szidjuk a bírót, elkönyveljük, hogy megint nem sikerült, de a következő sorozatban újra reménykedünk. Persze lehet fanyalogni, hogy miért kell egyáltalán foglalkozni a focival? Fogadjuk el, hogy nincs még egy olyan sport, amely olyan érzelmeket váltana ki az emberekből, mint a foci. Mert valljuk Bill Shankly elhíresült mondását: "Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb."
