Az ember és a természet viszonya oly régi probléma, mely már az ókor óta foglalkoztatja a tudósokat, gondolkodókat, a művelt világot. Hogy mennyiben része az ember a természetnek és mennyiben haladja meg azt, hogy az ember hatalma a természeten milyen jellegű, hogy visszaélhet-e vele és ha igen, kap-e "megtorlást", számos vita tárgya volt.
Emlékszem egyik antikvitás szemináriumon felmerült, hogy miért természetellenes a génmódosított növény, hiszen a várt eredmény a természet törvényeinek megfelelően születik meg. Vagyis a megfelelő gén módosításával a megfelelő tulajdonság jelenik meg (mondjuk a paradicsomban), az lenne természetellenes, ha nem így lenne. Így derült fény a dinamikus és statikus természetszemlélet különbségeire. A dinamikus görög szemlélet mely a természetet a phüszisz (φύσις) szóval jelöli, sokkal inkább annak törvényszerűségeire, rendszerszerűségére utal, míg a latin natura szó egy idealizált természetkép, amelyhez képest bármely eltérés a romlás irányába mutat. Így egy régi görögnek egyáltalán nem természetellenes a génmanipulált paradicsom, szemben egy korabeli rómaival. Ez a fajta kettős felfogás aztán végigkísérte a nyugati kultúrkört Assisi Szent Ferenctől, Rousseau-n át egészen a modern zöld mozgalmak és a természettudományos áttörések szembenállásáig.
A bányászat mint emberi tevékenység kiemelt terepe ennek a szembenállásnak. A természet önálló állapotába való beavatkozás látványosan tetten érhető, azonban semmi sem történik közben a természet törvényei ellen, még akkor sem, ha nevezetesen ciánnal oldják ki az fémet egy kőzetből. Mondanom sem kell, hogy a természetvédők inkább latinos idealizált, míg a természettudósok a hellén dinamikus szemlélet képviselői.
Könnyű belátni: az idealizált szemlélet a természet védelmét annak valamiféle tájszerű szeretetében látja megvalósíthatónak és igazi hiányossága, hogy magának a természetnek az elmélyült megismerésével nem különösebben törődik. Egy természettudós (!) könnyen érvelhetne úgy, hogy ő a természet valódi ismerője, és ennek a tudásnak a birtokában munkálkodik az ember javára. Tény és való, hogy a bányászat az egyik legrégebbi emberi tevékenység és minden közösség büszke azokra a helyszínekre, ahol a bányászat valamilyen jelei (lehetőleg minél korábbról) kimutathatóak. Verespatak is pont ilyen a római és monarchiabeli bányáival. A bányászat egy nagy hozzáadott értékű, tudásigényes, hosszú távon megtérülő befektetés, hiszen szakértelemmel addig ismeretlen érclelőhelyet tesz az emberi kultúra számára értékessé. És végső soron a cianidos technológia is sokkal korszerűbb és környezetbarátabb, mint azok az alternatívák, amik még rendelkezésre állnak. Gondolok itt a kommunizmus alatt alkalmazott amalgámozási, vagy bármilyen savazási technológiára. Számos országban rutinszerűen alkalmazzák, Kanada vagy a skandináv államok nem kis éves bevételt könyvelhetnek el a technológiának köszönhetően.
Azonban a kultúrtörténeti és geológiai szempontokon túl más is közrejátszik, ami végső soron a verespataki bányaberuházás ellen szól. Mint említettem, a cianidos technológiát sikerrel használó országok fejlett nyugati államok. Legyünk őszinték, Románia nem az. Nem igazán tudom elképzelni, hogy egy romániai (vagy bármely kelet-európai) munkás precizitása és elhivatottsága megegyezik svéd vagy kanadai társáéval. De a politikai környezet, a korrupció mértéke, és a szabályokhoz fűződő laza viszony is azt támasztja alá, hogy nem biztos, hogy a kárpáti kecskére kellene bízni a skandináv káposztát. Hiszen ha visszaemlékszünk, a nagybányai szerencsétlenség is emberi mulasztás miatt következett be. Ilyen példát jóval több ilyen bányával rendelkező fejlett országukból nem tudunk mondani.
Végső soron elmondható, hogy egy ilyen komplex és potenciális veszélyforrásként felfogható beruházás esetén nem is igazán a természetvédelmi vagy természettudomány szempontokról szól a vita. Sokkal inkább szól saját magunkról. Hogy mi, azok az emberek, akik képesek vagyunk technikailag kivitelezni egy ilyen vállalkozást, vajon társadalmilag és politikailag is készen állunk-e arra, hogy ténylegesen véghez is vigyük a terveinket. Éppen ezért lenne megnyugtató számomra, ha kiderülne: a verespataki bányaberuházás végül nem valósul meg. Nem Romániát akarom itt kárhoztatni, egy hazai megvalósulás esetén sem lennék maradéktalanul nyugodt.
