Tényleg megváltoztatja gondolkodásunkat a fényképezés- és posztolásfüggőség? Belefutottunk egy szektás hangulatú kis videóba, amiben elmagyarázzák nekünk, miért jó ha a jelen megszépítendő jövőbeli múlttá silányul.
Ma egyre többen kutatják a boldogság fogalmát. Megszámlálhatatlan tudományos és féltudományos könyv foglalkozik azzal, hogy mitől és mikor boldog az ember. Daniel Kahneman, Nobel-díjas közgazdász szerint a boldogságot kutatók bele szoktak esni egy igen nagy hibába: összekeverik azt, hogy valaki boldog az életével – azaz elégedett – vagy boldog az életében. Pedig a kettő nagyon különbözik, és csak korlátozott kapcsolat van közöttük. Szemléltetésként például elmondható, hogy a jövedelem növekedésével egyre boldogabbak az emberek az életükkel, tehát minél többet keresnek annál elégedettebbek. Ugyanakkor ez nem igaz a boldogság másik fogalmára: egy adott szint felett a jövedelem már nem ad hozzá semmit ahhoz, hogy mennyire éljük boldogan az életünket. Nézzünk egy másik példát is: másfél órás fantasztikus koncertélmény után valaki a nyakunkba önti a sört a Szigeten. Ezt nézhetjük úgy is, hogy 90 percig kiválóan szórakoztunk, és csak pár perc kellemetlen élményben volt részünk –, mondjuk addig, amíg át nem öltöztünk a sátorban. Ilyen nézőpontból abszolút pozitív a mérleg. De azt is mondhatjuk, hogy egy részeg elbaszta az egész élményt, még úgy is, hogy pár perccel később át tudtunk öltözni. Ez a különbség az ember különböző énjei között: az első a tapasztaló én, a második az emlékező én nézőpontja. A tapasztaló én számára az élet egy folyam, elröppenő pillanatok sorozata, az emlékező én számára viszont csak az értelmezés a fontos, az hogy hogyan lehet elmeséli. Ehhez hasonlóan, az emlékező én számára szinte semmi különbség nincs egy rövid, és egy hosszú nyaralás között, csak a felidézhető pozitív események száma az érdekes.
Mindkét énünk természetes és emberi, de most sokaknak úgy tűnik, hogy a technológia megöli az egyiket, méghozzá azt, amelyiknek a tapasztalás a fontos. Az „Instagram-generáció” minden pillanatot felejthetetlennek szeretne látni és láttatni. Ezért készít és tölt fel egyszerű, jelentéktelen momentumokról is fényképeket. Valóban van értelme a bisztróban lefényképezni az előételt, lépten-nyomon szelfizni és egy rockkoncerten is tucatnyi képet készíteni? Sokan ma már „előrevetített emlékként” gondolnak a jelenre. De vajon érdemes így élni az életet? Jelen tudsz-e lenni a pillanatban, ha azon gondolkodsz, hogy milyen filtert tegyél a jelentéktelen fotódra? Miért fontosabb, hogy a távoli facebook-ismerőseid mit látnak és gondolnak annál, mint hogy a jelen lévő, melletted álló barátaidra igazán odafigyelj? Ezt nevezzük mi az emlékező én zsarnokságának, és a digitális nárcizmus diadalának. Az Instagramon élők függővé válnak, kényszeresen arra törekszenek, hogy sztorit írjanak a hétköznapi pillanatokból, vagy szobrot faragjanak maguknak beállított szelfikkel. Mindeközben pedig a tapasztaló én és ezzel a mellettünk álló emberek is háttérbe szorulnak, a jelen megszépítendő jövőbeli múlttá silányul. Nézzétek meg ezt a szektás hangulatú kis videót. Elképesztő, hogy ezt az elsatnyulást egyesek valami vívmányként próbálják meg beállítani.
Érdemes elolvasni A lájkoló ész kritikáját, ami ugyan a Facebook kapcsán íródott, de a legtöbb megállapítás az Instagram vonatkozásában is teljesen megállja a helyét. „A lájkoltság presztízséért való küzdelem kísértetiesen beékelődik a mindennapokba is: úgy pózolok a fénygépezőgépnek, hogy az eredmény egy lájkolható kép legyen – a rám szegeződő tekintet már ekkor is a virtuális Másiké. A profilokon levő, gondosan megszűrt képekről oly gyakran sugárzó idillikus boldogságban van valami, ami melankólikussá tesz: a Másik jobban élvez nálam, és ezt még értékelnem is kell. A lájkolt Másik soha nem pusztán a saját vágy tárgya, hanem maga is mindig egy lehetséges lájkoló. A lájkolás egy látens, leplezett cserefolyamatot idéz elő, bizonyos függést. Lájkolnak, tehát vagyok. Társadalmi kódként a lájk a Másik számára való lét megnyilvánulása. Az általános egymásrautaltság a kölcsönös elismerés körforgásának dinamikáját jelenti, amelyben nem a Másik önállóságát értékelik, hanem azt, ahogyan megosztja testének látványát, illetve a linkekhez való kötödését, kapcsolódását a végtelen hálózat más pontjaihoz.” Valóban ez a fajta lét és boldogság kell nekünk?
