A romák nem ismerik, nem tisztelik a törvényt – állítja Georges Bizet francia zeneszerző Carmen című, részben a "cigánybűnözésről" is szóló operájában. A mű vélelmezhetően ezért is bukott óriásit ősbemutatóján Párizsban. Azonban a fejlett és befogadás-központú kultúrával rendelkező francia közönséggel szemben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a 21. század hajnalán is üdvrivalgás fogadta a diszkriminatív kisebbség-, és hímsovén nőábrázolást propagaló zenés drámát. Hogy a nyílt színen megsértett állatjogokról ne is beszéljünk. Politikailag korrekt műkritika következik.
„A szerelem cigányok gyermeke, törvényt nem ismer soha” – énekli Bizet Carmenje Habanera című áriájában. A nemtelen és hányingerkeltő egyszerűséggel csak „cigánylánynak” nevezett főszereplőnővel tehát kendőzetlenül és eltagadhatatlanul azt mondatja ki a hazájában amúgy megbukott operaszerző, hogy a cigányok nem ismerik a törvényt. Tehát nem tartják be, nem tisztelik azt. Mindezt persze a jól ismert, alattomos módszerrel, közvetve érzékelteti, a szerelmet használva egyféle metaforaként. Persze jól tudjuk, mindez mit is akar sejtetni. Mit sejtetni! Hiszen ordít erről az egy kiszólásról is, hogy mit is kell tudni a „cigányokról” – Bizet szerint.
Mindezt 2014 nyarán, a Margitszigeten, Budapest szívében. Persze, nem csak erről van itt szó. Pontosabban csak erről – ti. a torz előítéletekről – van itt szó, de igen diverzifikált, „sokszínű” formában. A Front National és Jean-Marie Le Pen előképeként is számon tartott Bizet nem csak, hogy megalkotja az „öngyűlölő cigány” képét, de részletesen be is mutatja a hozzájuk kapcsolódó előítéleteket. Így például, hogy a cigányok csak a kártyavetéshez, az ivászathoz és a bűnözéshez értenek. Na meg persze a féktelen bujálkodáshoz, szerelmeskedéshez. A szegény cigánylányt orvul kihasználó Don José persze drámai hősként ábrázoltatik, miközben Carmen sztereotipizált alakként, aki persze csellel, testi adottságait kihasználva szökik meg a fogvatartásból, elcsábítva a rá vigyázó Don Josét. A darab fasisztoid módon az italozásba fulladó alsótesti mámorral kecsegtető Carmen képét vonultatja fel („Táncoljuk majd a Seguidillát!/Ott isszuk a Manzanillát!”), akinek csalárdsága miatt a fehér felsőbbrendűséget megjelenítő, elnyomó katona (Don José) még büntetést is szenved.
Szabadulása után Carmen persze társaihoz, egy csempészbandához (értsd: „cigánybűnözés”) csatlakozik, más romákkal együtt, ahol folytatódik a dorbézolás – mintha a romaság máshoz sem értene („Ha megszólal a tamburin/És hangja lüktet egyre jobban/A vad cigányvér lángra lobban, És forró táncra perdül mind!). A kórus egyenesen arra biztatja általánosságban nem csak a roma nőket, hanem homofób, hímsoviniszta módon a nőket általában, hogy a férfiak eszén ne intellektuálisan, hanem csáberejüket kihasználva járjanak túl. A tárgyiasult-tárgyiasított nő jellegzetes karaktere ez, mely nem hagy kétséget a felől, mit is gondol a szerző a haladó társadalomról, a genderek valódi helyéről és szerepéről a 21. századi világban.
A romák és a nők gyalázatos kezelése mellett az operában természetesen helyet kap a felhevített nacionalizmus, más népek bárgyú és kirekesztő ábrázolása, de az állatellenesség, az állati jogok lábbal tiprásának éltetése is. A francia – hangsúlyozottan francia! – szerző Spanyolországot, a spanyolokat sombreróban vonagló, csak a bikaviadalokért élő, az állatgyilkos torreádorokat hősként kezelő népként állítja a hallgatóság elé. A szociológiai realizmusnak, a társadalmak árnyalt bemutatásának, vagy legalább az arra irányuló szándéknak nyoma sincs – de az állatokkal kapcsolatos empátiának se. Az említetteken felül ráadásul Escamillo, az „ünnepelt” torreádor a műben valóban héroszként jelenik meg, akiért a nép rajong, akinek „erénye”, hogy a védtelen és ártatlan bikákkal kegyetlen, véres játékot űz.
A mű végén persze az egykori őrzőjét (ál)szerelmével becsapó csalfa romalány „elnyeri méltó büntetését”. Őt a maszkulin, baloghjóskás tobzódást reprezentáló Don José – egyféle szexuális abúzus után – kegyelmet nem ismerve megöli, ráadásul tettével drámai hőssé nemesül. A szerző minden kétséget kizáróan ezzel igyekezett a nézői együttérzés hatását kivívni, sajnálni- és szánnivaló hősként ábrázolva a romákat szolgaként, nőket állatként kezelő Don José alakját. És sikerült is: zárásként a magyar nézőközönség üdvrivalgásban tört ki, hosszasan tapsolva a többször felvonuló szereplőgárdát (még jó, hogy nem a Magyar Gárdát).
Nem mondhatunk mást, mint hogy ilyennek nincs helye egy progresszív, nyugatos demokráciában – pontosabban nem lenne! Mert hogy Magyarország már rég, de legalábbis 2010 tavasza óta nem az. Nincs helye az ilyen operának! Bizet-Orbán takarodj, vidd az összes pártszolgálatos haverod!
