Miközben Magyarország a vizes világbajnoksággal az egész világ előtt letette a névjegyét, mindannyian büszkék lehetünk a hazánkra, a liberális sajtó még mindig csak kritizál, fanyalog és fullba nyomja a kretént. Ismét sikerült bizonyítaniuk, hogy milyen kicsinyesen pitiánerek. A ballibeknek továbbra sem jelent semmit sem a nemzeti közösség, sem a himnusz hangjai, sem a sportolók szemében látott könnyek. Csak a romboláshoz és a savazáshoz értenek, ezekhez viszont kétség kívül eléggé.
Tegnap ért véget a vizes vb. Magyarország beugróként, a korábban tervezetthez képest négy évvel előbb rendezte meg a világversenyt, Mexikó kiesését követően. Ehhez képest érdemes nézni azt, ami az elmúlt két hétben történt. Nemcsak a kilenc magyar érmet, a most feltűnt magyar tehetségeket vagy a hihetetlen pólómeccseket, hanem az ideérkező vendégek tízezreit, meg a külföldön megjelent ajnározó cikkeket is. Nincs ezen mit szórakozni, nagyon jó házigazdák voltunk, és mivel ebben minden magyar állampolgár garasa benne van, akár még az is nyugodtan büszke lehet rá, aki a versenyekbe bele sem kukkantott. Külön pacsi jár a sportolóink mellett a sok ezer önkéntesnek, de még annak az idős bácsinak is, aki tökjó angolsággal igazította el az egyik válogatott eltévedt tagjait. Volt ám itt ilyen is, biztos nem is egy.
Persze vannak olyanok is, akiknek nincs mit megköszönni. Ők azok, akik úgynevezett hírt gyártottak abból, hogy nincs fűtés szerelve abba a mobillelátóba, amelyet a júliusi használat után kiszerelnek az uszodából. Ők azok, akik szerint valójában az egész világbajnokság csak Orbánék olimpia iránti vágyának valamiféle pótszere volt. Ők azok, akik egy néhány hetes építkezési csúszásról is lihegve számoltak be, napjában akár tízszer is.
És ők azok, – nevezzük nevén a körúti nosztradámuszt, a 444-es Haszán Zoltánról van szó – akik a magyar sportélet egyszeri Lengyel Lászlóiként azért kritizálják a vébé idei megszervezését, mert pár évvel előbb vagy később jobban szerepeltünk volna. Ja, ráadásul ne feledkezzünk már el a magyar újságírók országos szövetségének habzó szájú vezetőjéről, a városi Hargitai úrról sem, aki szintén Hitler és Putyin rendezvényeit emlegette a sok millió magyarnak örömöt okozó rendezvény kapcsán. Ő ezt bírta leírni a mai Népszavába „örök emlékként”: „fel-alá kóvályognak a városban a rendezvényre vidékről fölvezényelt fehér buszok”.
És ezek csak a nagyobb kulabák, amelyek random módon beleakadtak a merítőhálónkba az elmúlt pár napban.
Nem érdemes kertelni, ezen salakanyagok előállítói ugyanazok az arcok, mint akik egész évben S. Ádám jobb mutatóujjának rezdülésére, S. Gyuri bácsi jótékonysági médiaalapjainak érmepottyanására, meg P. Laci ex-pénztárnok bácsi kegyelemzsetonjára bazíroznak. Senkit ne tévesszen meg, hogy fehér színű, „független” feliratú satyiban úszkálnak a derítőben. De persze soha nem az ő készülékükben van a gond, hanem a rendezők szégyelljék magukat, ahogy ezt „az a baj, hogy továbbmennek” jeligére publikáló, tudálékos migránspárti firkász is megmondta. Arról meg végképp ne beszéljünk, hogy a fikamájszterek közül hányan nyomultak az ingyenjegyért.
Igen, pont ez a kicsinyes pitiánerség volt az, amit a ballibek hozzá tudtak tenni a vizes világbajnokság sikeres megrendezéséhez. És ez nem is csoda, hiszen sem a nemzeti közösség, sem az ország előrelépése, sem a himnusz hangjai, sem a sportolók szemében látott könnyek, sem pedig a sportolni kezdő kissrácok nem érdeklik őket. Nem szorul a kezük ökölbe egy rossz bírói döntéstől, nem tudják, hogy mit jelent az elszántság egy-egy úszó arcán, nem tudják átélni az örömöt vagy a dühöt sem, azt meg végképp nem, hogy hol tartottunk mondjuk tíz éve, és mi a pálya most.
Miközben az az igazság, hogy Magyarország a vizes világbajnoksággal az egész világ előtt letette a névjegyét, mindannyian büszkék lehetünk a hazánkra, amely az elmúlt hetekben megint egy kicsit jobb hely lett.
