A néppárti jelöltet, az olasz Antonio Tajanit választották az Európai Parlament elnökének tegnap Strasbourgban. Látszólag papírforma eredmény, de mégsem. A körülmények pikánsak, a liberális vezető eddigi ellenfeleivel bújt egy ágyba. Politikai irányváltoztatásra viszont nem kell számítani, az erőviszonyok nem változnak, ahogy a szakpolitikai (pl. migrációs) álláspontok sem.
Számos tanulsága van az európai parlamenti elnökválasztásnak. Annak megértéséhez viszont elengedhetetlen megismerni a jobboldali jelölt győzelmének körülményeit.
Martin Schulz német szocialista képviselő volt a parlament elnöke 2014 óta. Abszolút többség hiányában az elnöki posztot hagyományosan a két legnagyobb frakció (szocialisták és néppártiak) jelöltjei töltik be, a parlamenti ciklus félidejében átadva a stafétát. 2014-ben már történt egy némileg rendhagyó megállapodás: az előző ciklus második felében elnöklő szocialista Schulz maradhatott a következő ciklus első felére is, így 5 évet tölthetett az elnöki székben. A jobboldal ebbe beleegyezett, sőt nagykoalíciós megállapodás született az Európai Néppárt és az európai szocialisták között a jogalkotás megkönnyítése érdekében (a sok kis frakciót egyik nagy párt sem tudta stabilan maga mellé állítani). A szocik második 2 és fél éves mandátuma vége felé mégis felrúgták a megállapodást, arra hivatkozva, hogy ha az EP elnöki székét is átadják, akkor minden uniós intézmény (parlament, tanács, bizottság) élén néppárti politikus lesz. Ezt már 2014-ben is tudták, a valódi problémájuk az volt, hogy Schulz nem akart újra „mezei” képviselővé visszalépni. Ambícióit azonban nem támogatták a szocik baloldali szövetségeseik.
Ezen a ponton, már jóval a választások előtt le lehetett vonni az első tanulságot: a szocialisták meggyengültek, az EP-képviselők többségének tele lett a hócipője Schulz „királyságával”, ahogyan gyakran gúnyolták. Schulz rendszeresen tárgyalt külső intézményekkel, külföldi vezetőkkel, illetve nyilatkozott a sajtónak úgy, hogy nem az EP intézményét és álláspontját képviselte, hanem sajátját. Obamához hasonló helyzetet hagyott hátra: saját hatalma, saját szobra faragása érdekelte csupán, miközben pártja megítélését erodálta. Amikor világossá vált, hogy nem lehet újra elnök, inkább a német belpolitikába való távozását jelentette be egy interjúban. Amit párttársainak hátrahagyott, az a káosz: egy felrúgott nagykoalíciós megállapodás, és egy vezetői űr, mivel házelnökként kézi vezérléssel irányította a szocialista frakcióvezetőt, az olasz Gianni Pitellát. Schulz európai politikai haláltusája után (sokáig alkudozott a maradásáról, még az Európai Bizottság néppárti elnöke, Jean-Claude Juncker is kiállt újraválasztása mellett) végül Pitellát jelölték a szocik elnöknek.
A jobboldal jelöltje a szintén olasz Antonio Tajani lett, aki Silvio Berlusconi volt kormányfő szóvivője volt a kilencvenes években, majd több mint két évtizedet töltött Brüsszelben, ahol 2008-ig EP-képviselő, majd hazája uniós biztosa lett 2014-ig, miután újra EP-képviselőként szolgált. Berlusconihoz való közelsége sok baloldali szemét szúrta, volt közlekedési biztosként pedig a Volkwagen- és dízel-emissziós botrányt próbálták a nyakába varrni tavaly a zöldek.
Abszolút többség hiányában az európai liberálisok dönthettek a jobb vagy baloldali jelölt győzelméről. Frakcióvezetőjük és EP-elnökjelöltjük Guy Verhofstadt nem volt rest eladni magát egy új parlamenti pozíció reményében, és az első forduló után visszalépett, és a jobboldali tömörüléshez csatlakozott, annak ellenére, hogy annak tagjait, beleértve Tajani pártját (és Berlusconit), folyamatosan támadta. A Tajani mögötti szövetség tagjai a néppárt mellett a brit torik. Verhofstadt az Egyesült Királyság unióból való távozását sürgeti. A lengyel alkotmánybíróság átalakítása miatt támadja az új lengyel kormányt, akik szintén Tajani jelöltsége mellett álltak. Fenti ügyekben egyébként a liberálisok következetesen a baloldali blokkal szavaztak meg EP-határozatokat – hogy a Tajani pártcsaládjához tartozó Fideszről és a Magyarország elleni támadásokról ne is beszéljünk. A liberálisok döntésén nem alaptalanul hisztiztek az európai szocik, leárulózva, Orbánt, Berlusconit, Pepe Grillot emlegetve szídták Verhoftadtot. Közleményükben még az LMBT-közösség mellett is kiálltak, liberális politikai értékekből (?) leckéztetve a liberálisokat.
Ezekből kifolyólag a második tanulság, hogy a liberálisokra nem lehet megbízható partnerként tekinteni, Tajani megválasztásával nem alakult ki semmilyen új értékszövetség.
Az új néppárti elnök megválasztásával viszont számítani lehet arra, hogy az elnöki megnyilvánulások Magyarországról sokkal barátibb hangot fognak megütni. A Magyarországgal szembeni parlamenti támadások terén viszont aligha lehet változásra számítani, a politikai erőviszonyok ugyanis változatlanok, a baloldal relatív többsége továbbra is érvényesülni fog.
Végül, de nem utolsó sorban fontos észben tartani: migrációs politikában Magyarország nem számíthat irányváltásra. Az olaszok, pártállástól függetlenül meg akarnak szabadulni az náluk állomásozó migránsoktól. Tajaninak és Pitellanak is érdeke a kényszerbetelepítés, a kvótarendszerről szóló tervek megvalósítása.
