Az ember, történetmesélő lény. Az ember, mesélő lény. A jó mesék cselekvésre késztetnek, a rossz mesék kételyeket keltenek és viszályt szítanak.
Számtalan rossz mesét ismerünk, ilyen volt például az Ice Bucket Challange, amely keretében látszólag „jó cél érdekében” alázhatta magát porig, önkéntes alapon a magyar celebvilág, cselekvés azonban nemigen következett belőle. Az összesítések alapján az adományokat gyűjtő hazai ASL szervezet végül egy fityinget sem kapott. A történet ugyanis nem a szolidaritásról és a jó célról szólt, hanem az emberek egyszerű magamutogatásáról.
Pontosan ugyanilyen rossz mese Alex története, amely napok óta kering a neten. A 444, mint a mélyszegények őrangyala, rendesen fel is turbózta a levél körüli hercehurcát. Az ügy iszonyú érzelmeket korbácsol pro és kontra. És ez baj.
Nyilvánvaló, hogy a levelet nem egy mélyszegénységben élő kisgyerek írta. De még ha ő is írta, igazándiból érdektelen, mert a történet ebben a kontextusban nem Alexről és a szolidaritásról szól, hanem az adományozókról. A vita pedig arról folyik, hogy igaz lehet-e a levél vagy sem? Létezik-e Alex vagy sem? Nem pedig a lényegről: hogy a rászorultaknak segíteni kell.
Szegények, míg világ a világ, mindig is voltak és mindig is lesznek. Egyszerűen azért, mert ilyen az emberi természet. Ezen változtatni nem nagyon lehet, segíteni viszont igen. És kell is. És nem csak karácsonykor, amikor a mértéktelen túlköltekezésből fakadó lelkiismeret-furdalást némi megunt és használhatatlan játék „eladományozásával” enyhíti a fogyasztó.
De ha már segítünk, akkor tegyük úgy, ahogy az egyik legrégibb és legcoolabb történetünk meséli: „Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb.” (Máté 6.)
