Tölgyessy Péter nagy cikket szentelt annak hol tart 2014 végén Magyarország. Bár mi nagyon tiszteljük Tölgyessyt és nagyra tartjuk munkásságát, ez a kétrészes írása inkább tűnik egyfajta vágyvezérelt gondolkodásnak. Emellett szerintünk több helyen is súlyosan téved, mind a helyzetértékelést, mind következtetéseit illetően. Ezek közül szedtük össze a legsúlyosabbakat.
A kámforrá vált 900 ezer szavazó mítosza
Unalomig ismerjük, hogy a Fidesz ebben az évben mind a három választást fölényesen nyerte meg. Ebből következően olyan hangulat alakult ki az országban, hogy jó volt fideszesnek lenni. Sokszor még azok is azt mondták a közvélemény-kutatóknak, hogy a Fideszre szavaztak, akik nem szavaztak a jobboldalra. Mert az ember ilyen, szeret a győzteshez tartozni. A három választás miatt pedig kiemelten érvényesült a győzteshez húzás. A Fidesz támogatottsága a valóságban mindig a népesség harmada-negyede körül mozgott. Ma ehhez képest tűnik meredeknek a Fidesz esése. De ne tévedjünk, a jobboldal a valóságban választási helyzetben soha nem állt 40 százalék, azaz 3 millió szavazó körül. Természetesen bizalomvesztés van, azonban a bűvös 900 ezer szavazó túlzás.
Nem új a tüntetések közönsége
Az internetadó elleni tüntetéseken még tényleg új volt a közönség, éppen ezért óriási veszély rejlett benne, hogy nem csak az általános népharag áll a tüntetés mögött, hanem generációsan keletkezik szakadás a Fidesz támogatottságában. Azonban a decemberi tüntetések már más képet mutattak. Ezt nem más mutatta ki, mint Tölgyessy jelenlegi munkahelye, a Politikatudományi Intézet kutatása: „Az eredmények szerint szó sincs arról, hogy a felvonulók meghatározó többsége mindenképpen valamilyen új erőre vágyakozna, s az aktuálisan porondon lévő pártok közül semmiképpen nem tudna választani. Sőt, 64 százalék a hét végén is biztosan elmenne voksolni. Arról már nem is beszélve, hogy a többség április 9-én is ikszelt: 63 százalék az összefogás pártjaira, 19 százalék pedig az LMP-re voksolt. Az is beszédes adat, s némiképp árnyalja a korábbi értékelések egy részét, hogy a válaszadók mindössze 1 százaléka nyilatkozott úgy: tavasszal még a Fideszt támogatta.”
A népharagtól az ellenzéknek is van oka félnie
Mivel a „népharag” nem új, a politikát és a közügyeket felfedező emberekből áll, így az új mozgalmak első céltáblája az ellenzék lesz. Elsősorban nekik van okuk félni attól, hogy a HaHa második vonala, a csalódott LMP-sek és más szónokok új mozgalmat vagy pártokat alapítanak. Óvnék attól az elképzeléstől is, hogy megérkeztek a „csillogó szemű fiatalok”.Ugyanakkor a több verseny is megindult. Ennek első jele az egymással versengő tüntetések. A másik pedig, hogy az ellenzéki pártok szépen elkezdtek rátelepedni a megmozdulásokra.
Hazafias Népfront 2.0
Tölgyessy szerint „fundamentálisan szembenálló jobb- és baloldali blokkok rendszerével is szakítani kellene végre”. Tölgyessy ambivalensen viszonyul ehhez a kérdéshez. Mert egyrészről azt veti fel problémaként, hogy jobboldalnak nincsen erős ellenzéke. Másik oldalról viszont meg kívánja haladni a jobb-bal ellentétet. Na most a kétharmad a jobb-bal ellentét visszaszorulását jelentette, nem véletlen nem volt olyan választási hangulat, mint 2002 vagy 2006-ban.
Van magyar modell, viszont soha nem volt Magyarországon versengő kapitalizmus
Nehezen értelmezhető Tölgyessy kapitalizmusról szóló fejezete. Amúgy mi is nagyon adogatjuk a versengő kapitalizmust, csak az a baj, hogy Magyarországon soha nem volt olyan. Az ugyanis nem kapitalizmus, hogy privatizálunk, majd a teljes magyar szektort elfoglalja legjobb esetben is három cég, majd azok folyamatos kartelltevékenységet folytatnak. Ugyanis az nem verseny, verseny nélkül meg nem versengő a kapitalizmus. Ezt megtapasztalhattuk az elmúlt 20 évben. Ennél is súlyosabb gond azonban, hogy ezek a cégek gyakran nem fizetnek rendesen adót Magyarországon, lásd LuxLeaks. Ezek után csodálkozunk, ha egy kormány különadókkal sújt ágazatokat? A különadókkal egyébként a kormány nem csak adóztat, de kiegyenlített versenyhelyzetet is teremt.
Tölgyessy továbbá kárhoztatja a kormányt, hogy nem a finn, spanyol és portugál modell mentén halad. Persze azt nem vizsgálja, hogy ezen országok mennyi EU-s támogatást kaptak belépésüket követően, a nyolcvanas-kilencvenes években. Ugyanis nem mindegy, hogy az EU-s források hány ország felé oszlanak el. Arról pedig, hogy van-e magyar modell, ellentmondásosan nyilatkozik. Egyrészről kijelenti, hogy nincs és az hülyeség, majd úgy fogalmaz: „mindegyik eredményesen felzárkózó ország a saját hagyományai alapján kialakított nemzeti megoldásai révén emelkedhetett fel, haladásában volt valami atipikus. Egészen más volt az olasz, ír, finn vagy éppen a dél-koreai modell. Ám egyik sem kívánt kiválni a nyugatos kapitalizmusból, hanem annak körülményeihez okosan igazodva, a maga társadalmi tradíciójára építkezve érte el eredményeit.”
Magyarország sem kíván kiválni a nyugati kapitalizmusból. Csak egyenlő feltételek mentén szeretne játszani a maga társadalmi tradíciójára építkezve.