Az Együtt-PM most azt próbálja bizonyítani, hogy az új választási rendszer milyen ormótlan módon kedvez a győztesnek és milyen dolog már az, hogy a Fidesz a szavazatok 45%-ával a parlamenti helyek 66%-át megkapta. Megmondom én, milyen dolog: pontosan ugyanolyan, mint mikor 1994-ben az MSZP 33%-kal szerzett 54%-nyi parlamenti helyet – az SZDSZ-szel együtt pedig kétharmadot.
Mióta világ a világ – de legalábbis a rendszerváltás óta –, egy elég bonyolult rendszer alapján zajlottak a magyar országgyűlési választások. Persze, mikor a választások estéjén az emberek a kivetítőkre, képernyőkre tapadnak, és bőszen figyelik az országos szavazatarányokat, akkor mindez egyszerűnek tűnik – valójában azonban olyan számokat, adatsorokat figyelnek, amelyek abban a formában és úgy soha és sehogyan se eredményeztek parlamenti helyeket a pártoknak.
A magyar választási rendszer vegyes volt és az is maradt, benne listákkal, egyéni jelöltekkel és töredékszavazatok bonyolult számítási módjaival. Ennek az összetettségnek és bonyolultságnak persze van oka: középutas megoldás a tisztán listás vagy tisztán többségi, egyéni kerületekre épülő modellek között. Egyszerre próbálja meg tükrözni a pártokra listán leadott szavazatok arányosságát és az egyéni jelöltekre leadott szavazatok közvetlenségét, nem utolsósorban biztosítani a kormányzóképességet a győztes párt vagy pártok számára.
Az új szabályozás heves kritikusai persze most úgy tesznek, mintha mindez totálisan új dolog lenne – bezzeg az előző szisztéma, az milyen precíz és arányos volt, huhú! Hát nem. Sokban befolyásolja persze a pártrendszer magát a választásit is (és vica-verza), de vegyünk csak két példát: 1990-ben az MDF listán a szavazatok 25%-át szerezte meg (nagyon pontosan 24,73-at), ami rögtön a parlamenti helyek 42,49%-át jelentette. Ráadásul a többi koalíciós párttal együtt (KDNP, FKgP) is a jobbközép kormánykoalíció a listás voksok 42,49%-át zsebelte be – tehát közösen se közelítették meg a leadott listás szavazatok legalább felét –, a rendszer mégis a mandátumok közel 60%-ával honorálta teljesítményüket. És bár sokan és sok mindennel támadták az Antall-kormányt, azzal, hogy a választásokon illegitim módon szerzett volna többséget, nem nagyon.
De mondok jobb példát is. Négy évvel fentieket követően a Magyar Szocialista Párt „toronymagasan” győzött a választásokon – legalábbis a közhiedelem szerint, hiszen kétharmados kormánykoalíció alakult nem sokkal azt követően. Miből is állt ez a „toronymagas” győzelem? Konkrétan abból, hogy a választópolgárok nem egész 33%-a szavazott listán a szocikra, viszont a rendszer torzításának és persze annak köszönhetően, hogy az SZDSZ jelöltjei – picikét meghazudtolva önnön antikommunizmusukat – visszalépegettek a második fordulóra, mindez a parlamenti mandátumok 54%-ára volt elég. Tehát – jól figyeljünk – 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadát sem kapta meg, mégis abszolút, feles többséget szerzett a Parlamentben. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a 20%-ot éppen el nem érő SZDSZ beugrott a koalícióba, így kétharmadhoz juttatva a kormánypártokat, akkor kijön a meglepő eredmény: a szavazatok 52,72%-ával szerezték meg a mandátumok 72,28%-át. Azaz volt egy aprócska, 20%-os gap (manapság ezt antidemokratikus és jogállamellenes torzításnak hívják) a leadott szavazatok és a megszerzett képviselői helyek aránya között 1994-ben. Akkor, ha jól értem, Horn Gyula kormánya is illegitim volt. Ugye?
