Kedvenc olvasmányaink közé tartozik Nagy Endrének, a magyar kabaré atyjának, az Egy város regénye című könyve. A legendás konferanszié eredetileg újságíró volt. Az említett könyvében pedig a századfordulós Nagyvárad újságíróinak mindennapi – túl szomorúnak nem nevezhető - életét mutatja be. Tapintható a borgőz, és szinte látjuk, ahogy egy sárga öltönyös alak francia pezsgőt locsolva huzatja a cigánnyal a Lloyd kávéház teraszán. Krúdy az, mellette pedig Ady ül meg Bíró Lajos és persze Nagy Endre. Ők a kor ünnepelt és népszerű nagyváradi újságírói.
Nem vagyunk hívei a Széll Kálmán idejében jobb volt platformnak, de azért mégis. Persze nyilvánvalóan abban az időben is kiállhatatlan, kekeckedő emberek voltak az újdondászok, de mindezt tették kiváló nyelvi leleményességgel és utánozhatatlan stílussal.
Hosszasan értekezhetnénk az újságíróknak a társadalomban betöltött szerepéről, meg a felelősségről és egyéb dolgokról. Nem is akarunk tanácsokat adni, mégis néhány pontban leírjuk, hogy mi nem hagy nyugodni a ma újságírója kapcsán.
1. Szelfizés
Az újságíró alapvetően extrovertált ember. Ezzel nincs is nagy gond, de az olvasók inkább a tartalomra kíváncsiak és nem magára az újságíróra. Egészen vicces, amikor a belvárosi hipszterfirkászok egymásról tudósítanak, miközben úgyis találkoznak este a Kolorban. És persze mulattat minket az is, amikor annak van hírértéke egy Noel Gallaghernek (Oasis) öltözött újságírónál, hogy felismerték benne Noel Gallaghert.
2. Belterjesség
Egymás nyaldosására sincs semmi szükség. Értetlenséggel bámuljuk a „Nánási Csocsó kollega, ezt így mondaná” kezdetű mondatokat. És egyáltalán, miért kell nekünk tudnunk azt, hogy a belhipszter redakcióban hogy néz ki az ügyeleti rend, hogyan pakolják a bútort és hogy tartottak szerkesztőségi ülést a gangon? 10-ből 10-es belterjesség arról tudósítani, hogy a reggel hétre beosztott napi szerkesztő csak tízre ér be (valószínűleg szétcsapta magát az előző este).
3. Cicaharc
Kacagtató, amikor újságírók egymásnak esnek és a saját vitájukat állítják az univerzum középpontjába. Sajátos változata ennek, amikor az egyébként pártnak is dolgozó volt SZDSZ-es megmondó független HVG-s újságíróként oktatja ki a jobbos huszonéveseket arról, milyennek kéne lennie a valódi konzervativizmusnak.
4. Lustizás
Túl gyakran olvasunk olyan dolgokat, amelyek azért kerültek fel hibásan egy portálra, mert az újságíró lusta volt utánanézni. Aztán ez az infó végigfut a teljes magyar médián és senki nem veszi észre, hogy az totál fals volt. Mire kiderült, hogy a Radnóti-szobor egy klasszikus diszkóbaleset áldozata lett, külföldön már megjelentek a Magyarország újra benácult kezdetű írások.
5. Google alapú újságírás
Az újságírók gyakran – az előző pontban foglaltak miatt – egyszerűbbnek érzik, ha csak a neten néznek körül, mielőtt megírják a cikket. Ha a Google a keresőeszköz, akkor ritkán merészkednek túl az első tíz találaton.
6. Hírvélemény újságírás
A klasszikus „a hír szent a vélemény szabad” elv már nagyon rég a múlté. A magyar újságírók a lehető legtermészetesebb módon tudják a véleményt és a hírt egymásba gyúrni. Gyakran már a címben ítéletet mondanak a hírről. Ha az ilyen címek alapján alkotnánk ítéletet erről az országról, már rég kértünk volna menekültstátuszt Guantanamón.
7. Ökörségverseny
A hírvélemény jellegű újságírásnál is tikkasztóbb az, hogy az internet leghátsó szemétdobján megtalált hülyeségek (barabásbéla médiahájp, negyvenkettedik unatkozó cicafej) posztolása néha szinte fontosabb feladatnak tűnik a tájékoztatásnál. Értjük mi, hogy az „infotainment” jellegű újságírásé a jövő, de azért picit maradjon meg az információátadás szándéka is.
8. Végtelen nihilizmus
A fenti pár jelenséggel akár még együtt is lehetne élni, ha nem foglalná őket keretbe a végtelen nihilizmus. Gyakran azt érezzük, hogy Magyarországon csak az lehet újságíró, aki magáévá teszi a gonzó újságírás alapelveit. Ennek kialakulásában nagy szerepet vállalt a (volt) Index és szellemi holdudvara. A médium körül felnövekedett egy generáció, amelyik abban látja az újságírás lényegét, hogy mindent és mindenkit szétlőjön. Naponta bizonyítják, hogy aprólékos munkával teszik egyenértékűvé az online újságírást a fizetett trollkodással. Kár értük, a magyar progresszió többet érdemel.
