Akkora spílerek vagyunk, hogy bejutottunk az Isteni Műszak premier előtti vetítésére. Mint ismeretes, ez a Magyar Nemzeti Filmalap által támogatott első magyar közönségfilm. Számos kritika született már eddig, van ami lehúzta, van ami dicsérte, ideje, hogy mi is megvizsgáljuk, hogy sikerült az új magyar filmgyártás első üdvöskéje.
Spoiler alert: jól sikerült! Annyit árulok el a történetből, amit a trailer alapján is tudni lehet: 1992-ben egy délszláv háborúból átszökött katona kis kitérő után mentősnek áll Budapesten, két társával, egy mentőorvossal és a mentőautó sofőrjével "hagyják elmenni" a menthetetlennek ítélt betegeket. Cserébe összesen 100 német márka üti a markukat, amit az idejében értesített temetkezési vállalkozó juttat nekik, a jó üzletért cserébe.
Nehéz ilyen témához jó érzékkel hozzányúlni, főleg, hogy az alkotók a humor igényével beszélnek a végső kérdések egyikéről, a halálról. Ennek ellenére sikerült megtalálni a jó arányokat, ha nem is hahotázós röhögés (talán nem is illett volna) tör ki rajtunk a film közben, a lazának, vagy inkább cinikusnak szánt karakterek párbeszédei, gesztusai igenis szórakoztatóak.
Aztán sikerült jól megragadni a korai '90-es évek zavarosban halászós hangulatát azzal, hogy az említett mentősök halott emberekkel kereskednek. Ismerjük a mondást, hogy valaki még a "halott anyját is eladná". Ez az attitűd jól jellemzi a korszakot, amit a karakterek és a színészek hitelesen adnak vissza. Találó kontraszt a Szomszédok c. "szájenszfiksön" időnkénti felbukkanása a filmben, ahol Magenheim doktor erőltetett moralitása szöges ellentéte a filmbeli Fék doktor mentőorvosnak.
Másrészt Fék doktor (Rába Roland) kifejti, hogy csak azokat hagyja elmenni, akik maguk sem akarnak élni. Persze önmagában aggályos, hogy a doktor ezt mi alapján dönti el, főleg, hogy anyagi haszna is van belőle, de ez eutanázia kérdésének szemléletes boncolása mellett szépen kikristályosodik, hogy az (antik) cinizmus legitim morális álláspont szemben Magenheim modernitásban gyökerező elvhűségével.
Vannak a filmnek gyengéi is. A rendező (az elsőfilmes Bodzsár Márk) úgy akarja a hangulatokat és a karakterek attitűdjeit átadni a nézőnek, hogy elnyújtott snittekben lassan ábrázolja a helyszínt és karaktert. Így például többször előfordul, hogy a Kistamás (Keresztes Tamás) egyik mániájának hódolva hosszú (tíz)másodperceken keresztül rituálisan forgatja szamuráj kardját vagy éppen száll ki a mentőautóból, ami itt feleslegesnek hat. A Shógun orgyilkosában ez rendben lett volna, de itt túlzásnak tűnik. Amellett, hogy Keresztes jól játssza a szerepét, Kistamás karaktere túlságosan végletes. Olyan mintha sztereotípiákból gyúrták volna össze, és szerencsétlenségében semmi egyedi, vagy átérezhető nincs. Ő a kötelező lúzer a sok bogarával. De semmi több.
A film vége megosztó. Biztos lesz aki szerint elnagyolt, másoknak tetszeni fog, hogy nem rágnak mindent a néző szájába.
