A bajor Keresztényszociális Unió (CSU) 67 év óta kormányoz, és biztosan lesz az 72 év is. Egyetlen mondatban ez a CSU vasárnapi győzelmének történelmi léptékű összefoglalása, megér azonban néhány mondatot az újabb rekordhoz vezető út, és a legutóbbi siker következményeinek összegzése is.
A 12,5 milliós lakosságú Bajorország ország az országban. Saját történelmük, hagyományaik, vallásosságuk (erős katolicizmus, ellentétben az észak-német tartományok protestantizmusával) és saját gazdasági erejük van. Utóbbi ráadásul a II. világháborút követően Európa más részeinél nagyobb ütemben növekedett, az utóbbi években pedig szintén erősen bővült az eurózóna válsága ellenére is (2011:+3%, 2012: 0,7%). Bajorország a német tartományok közötti sajátos kiegyenlítő pénzügyi mechanizmus nettó befizetője évtizedek óta: magyarul viritja a lóvét a gyengélkedő keletnémet tartományoknak és a más pénzén virágzó kulturális és multikulti életmódot fenntartó fővárosiaknak. 2012-ben például Bajorország 3,9 milliárd eurót tolt be a közös "szolidaritási mechanizmusba", Berlin pedig 3,3 milliárdot kapott onnan. Na most a helyzet az, hogy ugyan ódákat zenghetnénk a bajor gazdaság válságállóságáról, a kkv-k szerepéről, a helyiek szorgalmáról és laptop-ról meg bőrnadrágról, de igazából a CSU legújabbkori sikerei mögött - a megszokás ereje mellett - az áll, hogy ők ki is mondják azt, amit az átlagbajor csak a söre fölé dörmög: az nem megy, hogy ők melóznak, Berlinből két alternatív kiállítás között pedig a roppant értelmesek megmondják nekik, hogy mi a pálya. Ezért aztán a CSU nagyszámú felfújt és valóban botrányos korrupciós kilengése mellett is képes 49 százalékot szerezni egy tartományi választáson, csak ők beszélnek ugyanis hitelesen és tabudöntő módon a multikulti haláláról , és mennek szembe bevándorlási kérdésekben adott esetben saját szövetségi koalíciós partnereikkel is. A CSU évtizedek óta erősebb, mint a testvérpárt CDU a többi nyugati tartományban, ezt egyaránt köszönheti a templombajárók, a felsőbb jövedelmi osztályok és a munkásrétegek jobb megszólításának.
A 2008-2013 közötti törvényhozási ciklusban a CSU-nak rengeteg gondja volt. 2008-ban olyan rosszul szerepeltek a tartományi választásokon, mint az ötvenes évek óta soha (43,4%) és ha a világgazdasági válság meg az euróválság nem lett volna még elég, a párt legnagyobb ígérete, Karl-Theodor zu Guttenberg szövetségi védelmi miniszter csúnya plágiumügyben bukott meg. Ezzel azonban Horst Seehofer, a korábban leginkább nőügyeiről ismert bajor miniszterelnök tényleg komoly ellensúly nélkül maradt a pártban, és 2013-ra a párt népszerűségét népközeli témafelvetéseivel újra a strauss-i és stoiberi időkből ismert, bűvös 50 százalékos szint közelébe emelte. A 2003-ban még kétharmados többséget szerző CSU 2008-tól az országos koalícióhoz hasonló felállásban, a liberálisokkal kormányzott, a bajor szabad demokraták azonban napjainkban osztoznak a szövetségi párt népszerűtlenségében.
2013-ra a Bajorországban 1949 óta örök második szociáldemokraták új jelölttel, a népszerű müncheni főpolgármesterrel álltak fel, de nem tudtak érdemben javítani húsz százalékos eredményükkel. Bár a szövetségi szocdem kancellárjelölt, Peer Steinbrück egekig magasztalta "fekete-sárga", azaz a keresztényszociális-liberális koalíció bukását, de ez inkább csak kötelező kör volt a jövő heti nagymeccs előtt. Steinbrück bajor választási eredményeket - egy harmincszázalékos vereséget - értékelő alaptalan optimizmusa, melyet bizonytalan német választópolgárok milliói figyeltek vasárnap este, inkább csak a valóságérzékelés nagyfokú hiányáról árulkodott. A Zöldek öt évvel korábbi gyenge eredményüknél is gyengébben szerepeltek, és egyre inkább úgy tűnik, hogy érzékeny pontjukon szúrták magukat, amikor bővülő középosztálybeli választóik számára adóemelést ígértek.
A bajor választás nagy vesztese mégis a liberális FDP, amely ugyan hagyományosan gyenge ebben a tartományban, de jelenleg országos szinten is csak az ötszázalékos küszöb közelében mérik. Vasárnap este a párt több vezetője már a titkos fegyver bevetését ígérte, ami nem más, mint a CDU-CSU szavazók második, azaz listás szavazatáért való kuncsorgás. Jövő vasárnap a fő kérdés az lesz, hogy bejut-e a liberális párt a Bundestagba és ezzel szinte biztosan a jelenlegi kormánykoalíció folytatja, vagy Angela Merkel kénytelen lesz a szocdemekkel megismételni a 2005-9 között egyszer már egész jól működő nagykoalíciót. A CSU a szűkebb többséget jelentő első forgatókönyvben biztosan komolyabb szerephez jutna, mint eddig. Számos áthallás van a jövő évi magyar választásokkal is: a győztes CSU elnöke és a CDU vezetői az eredményeket nagyon visszafogottan fogadta, és a jövő heti választásra tekintettel további munkára szólított fel, nehogy elkényelmesedjen a néppárti szavazótábor. A baloldali néppárt képtelen volt megújulni, ráadásul belső személyi viták rontják az esélyeiket, a kisebbik balos párt adóemelési tervei pedig bezárták a növekedési lehetőségeiket. A legkomolyabb párhuzam azonban a szavazatmegosztás jelensége kapcsán adódik: ahogy közeledik a választás, a kispártok számára úgy fog felértékelődni a nagyoktól kölcsönözhető második szavazat értéke, és a német liberálisokhoz hasonlóan úgy fogják bizonygatni, hogy az ő bejutásuk dönti el az egész választást.
