Három nap kellett ahhoz, hogy összeszedjük saját darabkáinkat a földről a magyar-román katasztrófa után. De ha már egyszer összeszedtük magunkat, nem érhetjük be kevesebbel, kérünk pár dolgot az esti meccsre készülőktől: focistától, edzőtől és szurkolótól.
1. A válogatott mezt viselőktől elvárjuk, hogy viselkedjenek úgy, mint egy válogatott focista. Ne szarják össze magukat az öltözőben, ordítsák a kamerába a himnuszt és szántsák fel a pályát. Ha felszántották, szántsák fel még egyszer. Elegünk van az össze-kell-még-szoknunk, túl-sok-a-tétmeccs, fejben-fáradtunk-el, a-sirály-tarkóján-megpattant-a-ladba kezdetű nyafogásokból. Válogatottnak lenni nagyköveti rang, aki ezt nem fogja fel, cicázzon a megye kettőben. Aki a meg a Lamborghiniben és a szalagkorláton alfahím, legyen az a pályán is.
"A hátvéd Gabesz kicsit frontérzékeny"
2. Egervári Sándortól azt kérjük, legalább arra a pár órára hitesse el velünk, hogy a győzni akarás, nem pedig a vereségtől való félelem vezérli. Legalább egy percre gondolhassuk azt, hogy a szünetben leüvölti azoknak a fejét, akik alibiztek a pályán. Bizonyítsa be, hogy össze tudja úgy rakni a csapatot, hogy nem tűnik el az egész középpálya, hogy a csatárok keresztbe is mozognak, a védők pedig nem adnak negatív előjelű gólpasszokat. Igen, akkor is ezt kérjük, ha hozott anyagból dolgozik, a hozott anyag pedig nem prémium cucc. Ha erre nem képes, szedje össze a cókmókját.
3. Mindenki mástól – és magunktól is – azt kérjük: bizonyítsuk be, a magyar szurkoló nem egyenlő a tömeggyilkosokat éltető, kávézókat szétkúró, feketeinges csürhével. Azt, hogy egy odabaszós vereség nem teszi nemzeti vallássá a focival kapcsolatos depressziót. Az nem lehet, hogy a lelátókat átadjuk azoknak, akik kizárólag karlendíteni meg balhézni járnak meccsekre.
Ez az, amit kérünk, s nem is kevés. Az arcunkat nem festjük ki, de azért ott leszünk este a Puskásban. Nem a 11 aranylábú, hanem magunk miatt. Csakazértis hajrá magyarok!
